A mai nap igen izgis volt, legalábbis nekem!

Tudniillik állatotthonunkban jártak a Duna Tv munkatársai. Telefonon történt előzetes megbeszélésünk alapján szerettek volna riportot készíteni velem, illetve állatotthonunkról. Nagyon örültem érdeklődésüknek, hiszen akárhogyan is nézzük ez egy jó kis reklám állatotthonunk létezéséről. S mint tudjuk ez igen sokat nyom a latban. Két órára volt megbeszélve, persze természetesen késtek...:) Amúgy is a gyomrom görcsben állt, mert olyan szinten tudok izgulni, hogy az hihetetlen, pedig már igen sok interjún túl vagyok. Ahogy felkerül rám a mikroport, onnantól kész! Azt sem tudom mit is mondjak, pedig tudom, hogy mit kéne mondanom, de mégis... Egyszer megkérdeztem egy riportert, mi lenne, ha csak úgy leülnénk beszélgetni Ő és én, mint két jó barát, Ő megjegyzi, és elmondja amiről beszélgettünk...:) Jót nevetett, és dobta az ötletem...:) Na mindegy, túl voltunk a riporton, lekerült a kamera is az állványról, és mi tök közvetlenül elbeszélgettünk arról, mire is voltak kíváncsiak itt a Bottyán Equus Állatotthonban. Bezzeg a lovaim olyan szinten produkálták magukat, hogy nem győztem kapkodni a fejem, ki mit csinál! A héten kezdtem összeszoktatni a "ménest" három tavasszal elkobzott lóval, rendesen állt  a bál a karámban! Megemlíteném, hogy pont ebben az időpontban volt két kedves hölgy látogató, riporterünk még őket is megszólaltatta. Majd visszanézem a tv-ben mit nyilatkoztak rólunk:))) Hát ma ez történt a Bottyán Equus háza táján, azon kívül, ami történt. :) És miután elmentek, és én leeresztettem, mint egy lufi, arra gondoltam, bár sokszor állhatna görcsbe a gyomrom hasonló látogatóktól...:))

Jaaa, és még este elszaladtam kisállatorvosunkhoz, mert az egyik kutyánknak, név szerint Beninek sok ronda bibírcsók nőtt az "arcára"...
No meg kifizettem tartozásom az előző héten történt két kutyus ivartalanításáért. Nagyon rendes doki Ő, megérti elhivatottságomat, sokszor méltányosan számol, és sokat segít nekem. Ezúton is köszönöm Dr. Erdélyi Gábornak a sok segítségét!:)

 Póni és Csacsilesen...

Még Szilajt is szóra bírták:

Ha kimegyek a legelőre, csak úgy gyönyörködni az én öreg "ménesemben", sokszor látom, csak álldigálnak csoportokban és a messzi távolba merengenek. Elgondolkodtam azon, talán még benne van génjeikben a szabadság érzése, lehet, hogy lelkiszemeikkel látják őseiket, mikor még szabadon száguldott a ménes a széllel versenyezve. Vándoroltak az élelemért, ivóvízért, szabadon éltek, döntöttek saját sorsukról. Hiszen ők voltak a szél fiai. Istenem, de szép lehetett! Egyszer csak jött az ember, aki elvette tőlük a szabadság érzetét, és onnantól kihasználta, maga alá gyűrte őket, a természet legcsodálatosabb lényeit, a lovakat. Talán a vándorlásról jutott eszembe saját életem, hiszen családomon kívül az állatok közelsége, jelenléte befolyásolta életemet. Talán sorsom alakította úgy, hogy sokszor vándoroltam, és pakoltam teherautóra a kacatomat, és szállítottam gyermekeimmel együtt állataimat, egyre távolabb a várostól. Mindig is nagy létszámú állatsereglet vett körül, talán csak az tudja megérteni ezeket az érzéseket, mik az állatokhoz kötik az embert, akik hasonlóan szeretik és tisztelik az állatokat, mint én. Csak az tudja milyen érzés is az, amikor a kutyád bohóckodik neked, hogy jobb kedvre derítsen, vagy öledbe hajtja a fejét, és ha belenézel a szemébe, úgy érzed azt mondja neked: Mondd, el, mi bánt??? Ez olyan jó érzéssel tölt el, mint mikor a gyermekeim először mosolyogtak rám.

Ezt a videót ajánlom mindenkinek, akit foglalkoztat a loavk sorsa, és szeretném felnyitni minél több ember szemét vele. A képek felzaklathatják megtekintőjüket!

https://www.youtube.com/watch?v=Lyew7Te-icE

2011 kora tavaszán bejelentés alapján mentünk ki egy Isaszeg közeli tanyára. A bejelentő tereplovaglása során talált rá a helyre, ahol két kanca csikójával nagyon siralmas állapotban van tartva. A tanya elé érve rácsodálkoztam a hely szépségére, a tájba illő ízléses házra, a lótartásra csodálatosan megfelelő helyre. Tudvalevő, mint állatvédők a tulaj engedélye nélkül nem mehettünk be magánterületre. Természetesen ha a helyzet igényli, nyugodtan kérhetünk rendőrségi segítséget a bejelentés alapján, és ők jönnek. Mikor odaértünk, és leállítottuk az autónkat elénk jött a tulaj, kedvesen betessékelt bennünket a ház mögötti területre, ahol a lovak birodalma volt, pedig tudta kik vagyunk, s honnan jöttünk, mely tényről felmatricázott autónk is árulkodott. A lovak békésen álldogáltak a karámban, s mikor odaértünk hozzájuk barátságos nyerítéssel köszöntöttek bennünket. Azt a látszatot keltve, hogy amit rajtuk látunk, az nem a valóság. Borzasztóan soványak voltak, csikóikkal együtt, úgy éreztem ezeket a lovakat azonnal el kell innen vinnem. A tulaj látta arcomon a döbbenetet, s miután megkérdeztem tőle, hogy hogy van szíve így tartani őket, azt felelte, „elvesztettem a munkámat, a lovaimmal együtt éhezek, nem vitt rá a lélek, hogy eladjam őket, csikó koruk óta nevelem őket, hiszek benne, hogy hamarosan lesz munkám, a közértbe nem megyek el, mert nincs pénzem élelemre a családomnak sem. Kérem, higgyék el, nagyon szégyellem magam miattuk.” Ez az ember más volt, mint némely lótartó, elfogadta, hogy igazam van, és lehajtott fejjel hallgatta, ahogy elítélem őt, amiért saját nyomorát rákényszeríti lovaira. Ahogy ott álltam, és körülnéztem, megállapíthattam hogy nem sok ilyen ideális hely van a lovak számára. Tiszta istálló, napi szinten gondozott karám, és ami még nagyon ritka algamentes ivóvizes edény. A karámok mögött a tágas legelő, melyen azidőtájt kezdtek kibújni az első zöld főszálak, melyek a tavasz közeledtét jelezték, és sok helyen a lovak túlélési esélyét a hosszú tél után. A lovak kedves érdeklődését személyem iránt, viszonzásul bementem hozzájuk a karámba egy kis simire, vakargatásra. Még egy kicsit beszélgettünk a tulajjal autónk felé haladva, és én éreztem sokszor nehéz anyagi körülményeink ellenére segíteni fogok nekik. Így is tettünk, egy két napon belül leszállítottuk részükre az első adag zabot, és szénát, elláttam a lovakat féreghajtóval, elvittem magammal a kovácsot, ki rendbe tette a lovak patáját. Igen, ez az ember más volt, mint akikkel idáig összehozott a sors elhivatottságom évei alatt, Ő lehajtott fejjel, szégyen érzettel a szívével, pipáját képzeletbeli dohányával megtömve köszönt el tőlem. Örülök, hogy segíthettem nekik.

Azt, hogy milyen szép is tud lenni egy csütörtöki nap, azt ma éreztem igazán. No nem azért, mert mindjárt itt a hétvége, mert ennek bizony az én életemben nem igazán van jelentősége. Három, azaz HÁROM kutyaházat kaptunk ajándékba egy kedves házaspártól. Nem ám valami használtat!!:)) (Nagyon nagyon nagy segítség lenne állatotthonunknak ha használt kutyaházat is kapnánk valakitől):)) Vadonás újjat. Tehát nem igazán érvényesül egyik kedves közmondásom, miszerint ajándék lónak ne nézd a fogát!:) Valószínű kutyáim nem értékelték a vadonás új meghatározást, mert ahogy lekerültek a kutyaházak a teherautóról, annak rendje és módja szerint körbejárva új kéglijeiket végeláthatatlan pisilésbe kezdtek. Lehet azt akarták tudomásomra hozni, stipistopi ez az enyém!:) Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Arinak és Olivérnek a nagy lelkű ajándékért!:) Kutyáimra bíztam a választás jogát, végül is nem is kérdezték.:) A lényeg, a lényeg: Jöhet a tél, van fedél a fejük felett. Igaz, van aki társbérlővel osztozik, de legalább egymást is melegítik.

Lótéma:  Ma megint itt járt a kovács, melynek hitelességét azonnal meg is örökítettem. Ezen a szép csütörtöki napon hárman kaptak új patkót, Bogi, Pajki, és Szilaj. A két csődöröm csak egy kis pedikűrt kapott. A végeredmény tökéletes lett. Málna kutyus minden "páciensnél" végig aszisztált, reménykedve egy kis büdi patadarab elcsenésében. A nap megkoronázása az volt, hogy kutyáim ajándékcsomagot kaptak egy kedves házaspártól. Mely csomagok isteni finom száraz kutyatápot tartalmaztak, még pedig a javából!:)

Dióhéjban a történet kezdetéről: CBA-t az egyik CBA üzlet automatán nyíló ajtója közül mentettem ki pár hetes korában. Fájó szívvel adtam örökbe, de már nem bánom.:))) Aki immár Fondor névre hallgat.

Kedves Éva!

Nagyon rég jelentkeztünk már, de azt hiszem, Meggyes néha beszámolt CBA
cicáról helyettünk is. :) Lassan 1 éve, hogy örökre összekötöttük az
életünket.
Fondor (mert ez lett a becsületes neve és ehhez fel is nőtt, nagyon
fondorlatos cica) nagyon jól van, élvezi az élet minden kellemes
vonatkozását. Kicsit dundi, de hát elég nehéz meggyőzni, hogy kevesebbet
egyen, ha a többiek miatt úgy is kint van a kaja.
Talán meséltem már, hogy tavasszal nagy erőkkel kezdett el szökni kifelé
a házból. Végül már odáig jutott, hogy ha kiszabadult (a kutyák lába
között osont ki), alig lehetett megfogni, mert menekült, hogy kint
maradhasson. Így végül kénytelenek voltunk kijárós cicává előléptetni.
Szerencsére olyan környéken lakunk, ahol nem sok autó jár és az is
lassan, mert kátyús földút, a szomszédok is szeretik a macskákat és
veszélyes kutya sincs, aki bánthatná. Persze nem vagyok nyugodt, de az
ideje nagy részét a kertben tölti és éjszaka pedig mindig bent van a
házban.
Volt egy rosszabb időszak, nem olyan régen, amikor nagyon mufurc volt
Fondor. Az állatorvos tályogra gyanakodott, de nem találta meg, később
előjött, de már el is múlt, szerencsére.
Ő a világ legszebb cicája (és a legpuhább, pont olyan maradt a szőre,
mint amilyen kicsinek volt) és ezzel tökéletesen tisztában is van. :) A
kedvenc szórakozása a wc papír apró cafatokra szaggatása, illetve
éjszaka fel szokott ébreszteni, mert szeretetrohama van és muszáj
simogatni... :) Reggelente pedig tejet kell neki adni, különben
mindenhová követ és beleharap az ember lábujjaiba. :D Nagyon szereti
nézni a teknősöket (Meggyes 2 teknőse nálunk nyaral) és valamiért a
teknősös víz jobban esik a macska szervezetének, úgy tűnik.
Volt nálunk egy pár kiscica, ideiglenesen, amíg gazdira nem találtak.
Fondor nagyon szerette őket, míg a többiek vadul fújtak, ő nagyon
szeretett játszani velük. :)
Mivel úgy néz ki, hogy nem sokára külföldre költözünk, így hamarosan a
cicák is chip-et kapnak, meg útlevelet, hogy amint lehet, utazhassanak
utánunk. Addig pedig anyukámék vigyáznak rájuk.
Szóval röviden így zajlik az élete Fondornak. Igazi macska lett belőle,
a macskák minden allűrjével. Nagyon szeretjük és nagyon hálásak vagyunk
érte, hogy velünk élhet! Köszönjük! :)
Nóra, Péter és Fondor
 

A napi tenni-venni való mellé, ami amúgy is akad bőven egy tanyán, nem hogy egy állatotthonban, minden hétre jut egy-két bejelentés, miszerint soványak, vagy rossz körülmények között tartott lovak itt és itt. Így volt ez a héten is, elindultunk Leányvár felé és közben azon gondolkoztam, hogy biztos azért van ez a sok bejelentés az emberi közömbösségen és szívtelenségen felül, mert a gazdasági válság okozta helyzet is kihat az állattartó helyekre. De én akkor sem értem, milyen jogon kényszerítjük a felvállalt állatokat abba a helyzetbe, hogy nem tudjuk jó gazda módjára tartani őket. Persze itt főleg a hobbi célra tartott állatokra gondolok, mint például a ló, vagy a kutya. Ráadásként a legtöbb helyen még egy-két csikó is van a kancák alatt, had' zörögjön a csontja… Nem baj ha egy csökkedt ló lesz belőle, a vágóhídon csak beveszik, ha nem tudja eladni….. Azt sem értem, ha logikusan gondolkodnának a „lószaporítók” akik talán nem tudják kiszámolni, hogy mire egy ló eladósorba kerül többe van, mint amiért el tudná adni?!?! Hát meg is érkeztünk a helyszínre, szép, rendezett terület, karámokban békésen legelésző lovak látványa fogadott. Gondoltam, biztos nem jó helyen járok, kiszálltam a kocsiból, és rögtön egy „Adj Isten!”-nel köszöntő helybéli szegődött mellém, érdeklődve jövetelünk okáról. Dióhéjban felvázoltam neki jövetelünk okát, és ő rögtön tudta honnan fúj a szél. Nem kellett messzire menni, oda, ahol a bejelentett lovak tartózkodtak, csak őket nem lehetett látni a felhalmozott sitt, törmelék, törött autók, tákolt épülethalmazoktól. Körbejártuk a területet, hátha betekintést nyerünk valahogy. Úgy is lett. A telek végén ritkulni látszottak, az előbb felsorolt akadályok, melyek a lovakat takarták. Hat ló szálazgatott egy körbálás szénából ügyet sem vetve a rájuk leselkedő emberekre. Nem voltak soványak, de a hely, az katasztrófális volt! Én úgy gondolom az ilyen helyen tartott lovaknak van egy védőszentjük, aki vigyáz arra, hogy komolyabb sérülésük ne legyen… Kicsit megkönnyebbültem attól, hogy legalább etetik őket. Aki arra adja a szívét-lelkét, hogy lovakat tartson éreznie kellene, a lovak a szél fiai, a természet legcsodálatosabb lényei, és nem lenne szabad őket így, ilyen körülmények között tartani, szabadnak született lelküket kordába zárni. A kérdés ismét felmerült bennem, miért tartja őket tulajdonosuk, ha nem képes megadni nekik a hozzájuk méltó tartási körülményeket?!?!

Nem is tudom mi az oka annak, hogy ilyen gondolatok kavarognak fejemben, amikről most írok...?! Talán mert a természet körforgásában újra kopogtat a nyomasztó, hosszú tél, melynek közelségét lovaim egyre bársonyosabb, dúsabbá váló szőrzetén is látom.

A reggeli kávém kortyolgatása közben töprengtem el azon, hogy lassan 13 év telt el, mióta Őrbottyánba költöztem családommal és a már akkor is meglévő állatsereglettel. Mennyire nincs jelentősége az évek múlásának életemben, azonkívül , hogy öregszem. Talán ezen a mai reggelen tudatosult bennem, hogy 13 éve nem voltam távol állataimtól, a tanyától 24 óránál többet. Jézusom, ez nagyon sok idő az ember életéből……!!! Nem is hagyhattam volna el őket, hiszen nekik mindegy, hogy születésnapot, Karácsony Szentestéjét, vagy Jézus feltámadását, vagyis Húsvétot ünneplik az emberek, nekik ugyanúgy szükségük van a gondoskodásunkra. Visszagondoltam azokra az időkre, mikor még nem köteleztem el magam az állatok védelme mellett, és rájöttem arra, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa, hogy milyen útra lép. NA DE borúra derű, kávém elkortyolgatása után kinéztem az ablakon, és boldogsággal töltött el, hogy védenceim várnak engem, szükségük van rám, úgy, ahogy nekem rájuk.

Ez egy életforma, ahogyan most élek, mely tartalmasabb és szebb minden kötődésével együtt, mint ahogy előtte éltem az életem.

Telefonon keresett meg egy hölgy azzal a kéréssel, miszerint van egy 3 éves cicája, akit szeretne jó helyre örökbe adni. Nagy oka van annak, hogy 3 éves szeretett cicájának új gazdát keres, és én csak hallgattam, hallgattam, s közben azon gondolkoztam, mit is fogok kezdeni ezzel a cicával, hiszen már 3 éves, ráadásul mindig is szobacica volt. A lakásom a naaaagy kutya és cicaház, már fúlig van lakóval, a bent élő két cica azt hiszi magáról, hogy kutya és ezt el is hitették a kutyalakótársaikkal. Sőt, viselkedésüket tekintve, még néha velem is.:)

Ugye azt mindannyian tudjuk, hogy egy 3 éves cicát már igen csak nehéz összeszoktatni az örök ellenséggel, főleg, ha addig nem volt kutya-macska barátság az életében. Az istállóban élő cicák is kezdetben rossz néven veszik az új jövevényeket. Estefelé meg is érkezett új cicám, a gazdik elmondásából kiderült a Lusti névre hallgat. Lusti rémült szemekkel leste cica hordozójából új otthonát, vagyis az istállót, s az istállóban éppen vacsoráját fogyasztó tömérdek cicát. Nagyon sajnáltam őt, hogy el kellett hagynia régi megszokott otthonát, és gazdáit, de elfogadtam gazdája érveit, miért is jutott erre az elhatározásra, hogy lemondjon Lustiról. Elaltatni, vagy kidobni nem lett volna képes, de a helyzet tarthatatlanná vált, miután Lusti egy ideje a fejébe vette az ő számára fenntartott cicawc helyett a lakás minden pontján végezte kis és nagy dolgait. Miután a család 8 hónapos kislányának a babaágya lett a mindennapos pisilőhely, hát ettől betelt a pohár, és megszületett a döntés, Lustinak menni kell. Lusti ezután a Bottyán Equus Állatmenhely lakója, és szerencsére ezután is szobacica marad, hiszen unokaöcsém Győző befogadta őt saját szobájába lesz, ami lesz alapon. J

A hosszúra nyúlt őszi napsütéses idő ezen a hétvégén sok kedves látogatót csalogatott állatotthonunkba. Volt ki lovat jött pucolni, volt aki csak úgy gyönyörködött a lovaikban, kutyáinkban, volt ki örökbefogadott lovacskáját látogatta meg felpakolva répával, almával, természetesen a többi pacót is megkínálva a finom falatokkal. Megérkeztek önkéntes kutyasétáltató barátaink is, akik hűségesen járnak hozzánk ahogy idejük engedi. Ezen a hétvégén nem tartottam velük, de ez a tény látszólag egy csöppet sem érdekelte kutyafalkámat.:) Tudták, hogy ha kiérnek a mezőre lekerülnek a pórázok, s kezdődhet az önfeledt kergetőzés, játék. Ezenkívül meglátogatott Meggyes barátnőm, kivel hosszasan elbeszélgettünk erről is, arról is, természetesen főleg az állatokról. Nincs még egy olyan ember a barátaim között, aki olyan hitelesen tudja "lefordítani" az állatok egymással való kommunikálását, ahogy Ő. Kicsit elszomorított a tény, hogy egy időre elköltözik Mátracserpusztára, tehát ritkábban fogom látni Őt... :( De biztos vagyok benne, hogy új otthonában is feltalálja magát az állatok között. Hát ezek történtek a hétvégén, azonkívül amik még történtek.:)

Barbi egy csodálatos természettel megáldott, egészen pontosan egy 9 éves Haflinger kanca lovacska. Csikó korában került állatotthonunkba, de sajnos már akkor a lovak sorsát szomorúan meghatározó betegséggel, melynek neve savós patairha gyulladás. Ezt a fajta betegséget genetikailag is hordozhatják a lovak, de a takarmányozás, tartási körülmények is nagyban befolyásolhatják kialakulását. Nos, Barbinál több állatorvos szakvéleménye szerint a vastagbél, illetve emésztési problémák miatt alakult ki. Évről, évre túl vagyunk sok fájdalmon, felszínes gyógyuláson, állandó gyógypatkó viselése mellett. A bokszfogságról nem is beszélve... :( Sajnos az elmúlt évek alatt olyan súlyossá vált a halmozott gyulladások miatt Barbi patabetegsége, hogy állatorvosunk azt javasolta, le kell venni Barbi patájának nagy részét, reménykedve abban, hogy az új lenövő pata, talán egészséges lesz. Választás elé állított, vagy a műtét, vagy Barbi patacsontja átmegy a patáján, és akkor el kell őt altatni. Elmondta a műtét menetét, ennek hatalmas költségét, hiszen a levágott patát, speciális összetételű anyaggal kell pótolni, hogy Barbi állni tudjon. Nem volt kétséges a választásom, pedig a gyógyulásra 60 % esélyt kaptunk, de legalább így volt 60% reményem. Az egész tortúrában az fáj a legjobban, sokszor nem tudom eldönteni, hol a határ, mikor kéne elfogadnom, hogy vesztettem, meddig áltassam magam, és higgyek, reménykedjek a gyógyulásban. Hisz a remény hal meg utoljára!!! És erre itt van Szilaj esete, állatorvosunk rá azt mondta, miután megvizsgálta, "Éva, ne kínozzuk, altassuk el", és én nem voltam rá képes, nem vitt rá a lélek, ahogy néztem haldokló, beteg testét a szemében láttam egy kis fényt, ami segített lelkemnek abban, hogy ne adjam föl, mert igen is van remény! És Szilaj nevéhez méltón gyönyörű csődör csikóvá fejlődött. Azt a szabadságot, amiben élt kiről elneveztem, nem tudom neki megadni, hiszen az már csak egy mese a mai világban élő lovaknak, ugyanúgy, mint ahogy Szilaj megfilmesített története. Szívből ajánlom felnőttnek, gyermeknek egyaránt e csodálatos film megtekintését, aki még nem látta volna.:)

Kicsit elkalandoztam Barbitól, na de visszatérve, komoly anyagi gondot okoz gyógyítása állatotthonunknak, de én reménykedem benne, hogy olvasóim között lesznek olyanok, kik segítséget nyújtanak nekünk Barbi mielőbbi gyógyulásához. Köszönöm a megértést, és köszönöm a támogatás bármely formáját az alapítványban élő állatok nevében!

R.Éva

Ma itt volt a kovács, no nem azért mondom, mert ez olyan különleges dolog lenne nálunk, csak azért írom le, mert ma ez történt:))  No, és Málna kutya, kihasználva apró termetét és a kerítés foghíjas részeit, átjött a lovak portájára, elfeledve idekerülése alkalmával "felolvasott" házirendet, miszerint "nem kergetünk lovat, cicát, libát, pipit, nyuszit, kecskét, csacsit." A házirend szabályait elfeledve jól megkergette Lilikééket, a pipi családot. Hál' Istennek a rend hamar helyre állt, felcsattanó hangom hallatán Málna kutyus lefékezte vágyait, és tempóját, és bűnbánó arccal a tudtomra adta, őt tulajdonképpen Barbi ló pucolásának folyamata érdekelte, aki a kikötő előtt álldogálva komor tekintettel követte az eseményeket. Na de visszatérve számomra a kovácsok egyik gyöngyszeméhez, Dezső Gergelyhez, ki fájós lábú lovaink egyik kovácsa. A mai napon Orsi pacó kapott tőle új számára speciálisan kialakított gyógypatkót. Tehát a kovács igen sűrű "vendég" nálunk, hiszen jelenleg 43 ló él a menhelyen. Ahhoz, hogy a lovak lába, patája egészséges maradjon bizony szükség van a kovácsra 6-8 hetente. Jaaa, és még egy nagyon kedves pár is járt nálunk látogatóban, kötszereket, répát, almát hoztak a paciknak. Támogatásukat ezúton is köszönöm, remélem jó hírünket viszik magukkal a szélrózsa minden irányában.:)) Azért így a mondókám végén a pataápolás fontosságát ecsetelve, kérem ha valakinek lenne fölösleges patakaparója, és ezt nekünk felajánlaná, nagyon megköszönnénk.

R.Éva

Kissé keseredés számomra ez az esemény, hiszen épphogy megszerettem, épp hogy barátokra talált az állatotthonunkban. Mázli története nem ritka eset, sajnos nagyon sokszor előfordul. Mázli az országút szélén bandukolt, mikor állatszerető emberek megtalálták, és elhozták hozzánk. Első látásra szerelem volt a miénk, és én mégis hagytam, hogy elvigyék, és majd beleszakadt a szívem, pedig nem is vitték messzire, csupán pár házzal arrébb költözött, még az utcából sem költözött ki, mégis nagyon nehéz volt. Egy nagyon kedves barátom, Meggyes, azt mondta, nem vagyok jó állatvédő, ha nem tudom kiadni a hozzánk kerülő kutyusokat, lovakat jó gazdi jelölteknek, jó helyre. És mindig lesz következő, akiknek segíteni kell, és ha nem így gondolkodom, akkor nem fogok tudni egy idő után segíteni más rászoruló kutyáknak. Az Ő szavai csengtek a fülemben, és beismerem igaza van. Mégis mikor Mázlit elvitték azt hittem megszakad a szívem. Ilyenkor az ember azt gondolja, biztos senki sem fogja tudni annyira szeretni mint én. :) Örökbefogadói egy kedves házaspár, kikben nagyon jó embereket véltem felfedezni, szerencsére, mint már említettem nem költözött messze tőlünk, így ókor-ókor meglátogathatjuk majd. Elismerem minél több állat van körülötted, annál kevesebb szeretet, barátság, foglalkozás jut egyedenként. És minden kutya megérdemelné, hogy legyen valaki, aki csak őt szereti, akit minden egyes nap hazavárhat, ha a gazdi ötször megy el egy nap, ötször is ugyanolyan szeretettel várja és üdvözölje hazaérkezésekor gazdáját az idők végezetéig. És ilyen tiszta önzetlen szeretetre csak egy kutya képes.

Szeretteinkről való megemlékezés hosszú hétvégéje a menhelyen élő állatok számára is békésen telt. A lovak kint a legelőn bóbiskoltak, magukba szívva az ősz utolsó melegítő napsugarait, felkészülve az előttünk álló télre.

Megérkeztek az önkéntes kutyasétáltató barátaim is, kiknek segítségével a kutyusokat csoportokba osztva elindultunk egy hatalmas sétára, kihasználva a körülöttünk lévő csodálatos természet adottságait. Ketten hozták magukkal saját kutyusaikat is, szerencsére a menhelyen élő kutyák nagyon barátságosak és nyitottak az új kutyákkal való ismerkedésre, úgyhogy a kezdeti ismerkedős-örömködés után teljesen természetesnek vették őket is. Kutyáink az elején türelmesen bandukoltak mellettünk pórázra kötve, hiszen már megszokták, hogy úgyis odaérünk arra a részre, ahol az övék lehet a póráztalan szabadság, boldog rohangálás. Utunk során találkoztunk tereplovasokkal is, őket tiszteletben tartva meg is kötöttük gyorsan a kutyákat. Ők pedig olyan izgalommal nézték őket, ahogy elhaladnak mellettünk, pont úgy, mint akik még soha életükben nem láttak lovat, hiszen otthon végül is csak egy kerítés választja el őket a sok-sok pacitól...:) Kivéve Málnát, a fekete kis tacskó keveréket) nem kellett megkötni, hiszen ő Itthon is nap, mint nap kijár a lovakat meglátogatni, és a karám rései között figyeli őket. Nagyon sokat sétáltunk, csak mentünk, mentünk, és mentünk és mentünk... Aztán a lenyugvó nap sugarait látva, no meg a lovak etetési idejét figyelembe véve elindultunk hazafelé. Már közel a menhelyhez, megfáradt kutyáink a legelő karámjai mellett elhaladva csak oda-oda pillantgattak a lovakra, mert látszott rajtuk, hogy kirohangálták magukat, most már mindenki csak a vacsira, a vízre, és fekhelyre tud gondolni, ami otthon várta őket.

Legifjabb önkéntesünk, örökbefogadott lovával :)

Legifjabb önkéntes kutyasétáltatónk:

Elmúlt Mindenszentek, és gondolom ki-ki megemlékezett elhunyt szeretteiről, tudomásul véve azt a tényt, hogy az élet egy körforgás, megszületünk és meghalunk. Sajnos nekem is volt kikért gyertyát gyújtanom, de most drága Nagyapámról emlékezem meg e pár sorban, kitől sokat tanultam a lovak világáról, szeretetéről és tiszteletéről. Sokszor elkísértem Őt és két gyönyörű sodrott lovát a napi munkába, cserébe hazafelé ráülhettem a hátukra. Úgy érzem ezeken a hazafelé vezető utakon szívtam magamba a lovak verejtékező illatát, melyet ha visszagondolok most is érzek. Hazaérkezésünk után Nagyapám azt mondta, "szaladj leány, mondd Nagyanyádnak, melegítheti az ebédet." Egy kis idő múlva Nagyanyám szalajtott, "menj leány, szólj Nagyapádnak, már elhűl az ebéd!" Én boldogan szaladtam ide-oda, és az én Nagyapám még mindig a lovaival volt elfoglalva. Csutakolta, etette, patájukat ápolta. Ma többek között rá emlékeztem, Édes Istenem, gondoltam, az én Nagyapám mennyire szereti a lovait. És ez így is volt. Soha nem használt ostort, az csak úgy volt, ugyanúgy, mint szájában a pipa. Egy csettintésére tudták mi a kérése feléjük. Jól eső érzés volt látni, és most emlékezni rá, hogy mennyire tisztelte és szerette társait a lovakat. Felnőtt fejjel egy kicsit átértékeltem a parasztemberek hozzá állását a lótartással kapcsolatban. Hiszen akkor volt értéke az emberek kezében a lovaknak. A parasztember tudta, ha nem gondozza és nem a megfelelő takarmányt adja a lovai elé, holnap ő húzza az ekét.  

Azért....

Mert másként nézik a világot és a benne élő állatokat?!

Nagyon sok féle istállóban, szabadtartású helyen jártam már életem és egyben munkám során. Tisztában vagyok azzal, egy ló boldogsága nem azon múlik, hogy milyen puccos istállóban tartják. Érzéseim szerint attól függ a boldogsága, ami márpedig egy lónak is jár, hogy milyen érzelmű emberek veszik körül, és ha szerencsés, akkor olyan emberek veszik körül, akik jártasak a lovak világában és elfogadják azt. Gyermekkorom emlékképeiben nem emlékszem arra, hogy sovány lovakat tartottak volna a régi parasztemberek, (márpedig egy sodrott ló is lehet sovány, ha ne talán valaki a ló fajtáján akadna fönn) a napi munka után a megfáradt lovak szénaillatú istállóban, friss szalmán gyűjtöttek erőt a következő napra. Sajnos sok lónak a mai világban ez nem adatott meg. Talán az egy más világ volt a lovaknak. Jártam verseny istállóban, Felsőpakonyban Deák Györgynél, ahol a lovakat (maradjunk a „boldog” szónál) igen is boldognak láttam. Szépen ápoltak, fényesek, érdeklődők voltak telivér alkatuknak megfelelően. Ott éreztem ez az a hely, ahol nem csak a versenyzésről, lovaglásról szól a lovak élete. A lovak általános sorsa, hogy megtanulják állati ösztönviláguk mellett elviselni egy olyan faj jelenlétét, mint az ember. Képesek lennének nélkülünk, az ember nélkül is élni, és életben maradni, ha nem vettük volna el tőlük életterüket. Ha felismerjük, hogy az állatok sok mindent másképp csinálnának abból mi emberek is tanulhatnánk, ha megteremtjük és fenntartjuk állatbarátainknak a számukra természetes környezetet és a szabadságot, ha gazdájuk helyett társukká válnánk, ha emberhez méltón megosztozunk velük a bolygón, akkor mesébe illő módon elénk hoznák rejtett kincseiket. Mellesleg Rédei Éva vagyok a Bottyán Equus Menhely alapítója, aki eddig nem tudta volna elnézését kérem!

Végülis mindig törénik valami nálunk/velünk...

Ma például az Alagi Majorban jártam, szalmáért mentünk oda. Az egész területen összesen két lovat láttam karámban, micsoda ló élet, ugye...?! :S Dehát ők versenylovaknak születtek és biztosan nagyon vigyáznak rájuk, ezért vannak bezárva az istállókba. Pár év múlva kikerülnek onnan hobby, vagy istállólónak, persze egy kicsit átrendezik az agyukat is... Ha nem válnak be, akkor mennek a vágóhídra... De ha innen kikerül, még arra is lehet esélye, hogy egész életét a szabad ég alatt tölti. Nem számít, hogy az ősei hol látták meg a napvilágot, vagy hol tenyésztették őket, és mi célból. Mert a ló, az ló, dehát egy telivér mindent kibír....... ugyebár.........

Téma váltás: Délutáni programként kitakarítottuk a kenneles kutyusok helyét. Jó volt rajta túllenni, pár nap múlva megint jó lesz.:)  És erről jut eszembe, Teszkó kutyusak először sikerült nagydolgát végezni kint a kertben, mióta az állatotthonban él, ez számomra hatalmas nagy dolog, mert eddig csak bent sikerült ez neki... Bízom abban, hogy ez a mai eset nem csupán véletlen történt meg vele. :)

Nos, Teszkó egy tünemény kutyus, (biztos emlékeztek rá előző irományaimban beszámoltam róla, hogy hogyan került állatotthonunkba) Szóval Teszkó nevéhez hűen, miszerint "a legkisebb is számít" vette a házat, annak minden négy és két lábú lakójával együtt. Sajnos a szobatisztaságra való nevelés igencsak kezdeti stádiumában vagyunk még, és nagy bosszúságomra olyan szinten dugva csinálja a tolalettezés mindkét formáját a lakás különböző pontjain, eldugott szegleteiben, hogy általában én már csak a végeredményekre találok rá, és őt tetten érni még egyszer sem sikerült. Pofácskáját nézve látszik rajta, mikor felkapom és kitessékelem a kertbe dolgát végezni, hogy ő ezen teljesen fel van háborodva. Természetesen legtöbbször dolgavégezetlenül jön vissza, és miután biztosan meggyőződött róla, hogy nem figyelem őt, azonnal jön is aminek jönnie kellett volna KINT........ De gondolom ezeket az első napokat, heteket, hónapokat jól ismerik már azok a kedves olvasóim, akik neveltek már életük során kiskutyát.:)

Hát egy kicsit most valóban panaszkodtam Teszkóra, de hát bíztos vagyok benne, hogy lesznek még sikeresebb és szebb napjaink is e témával kapcsolatban.:) Kitartó vagyok! :))

Jön a rossz idő, és sokasodnak a bejelentések száma is a rossz körülmények között tartott lovakkal kapcsolatban. A héten ez volt a második, pedig még csak kedd volt. Édes Istenem, mi lesz télen?!?! Elhivatottságomnak és lelkiismeretem piszkálásának köszönhetően elindultam rögtön Boldogra. Hát mit ne mondjak a helyiség nevével ellentétben 16 boldogtalan lovat láttam egy sötét istállóba zárva. Rendezett porta, karám, és egy műanyag ló fogadott bennünket. Hát viccet félretéve ő volt az egyetlen a területen aki úgy nézett ki, mint egy jól tartott ló. Régi ismerőst üdvözölhettem a lovak tulajdonosaként, no nem az ő lovaival kapcsolatban ismertem, hanem a hatvan és Hort közötti lovak elkobzása kapcsán. Most is bejelentés alapján mentünk ki a helyszínre, miszerint alultáplált, sovány, ápolatlan lovak élnek ott. Ahogy a tulaj kinyitotta az ajtót, azonnal megcsapott az ammónia torkot kaparó szaga. A lovak csak némán álltak saját trágyájukban, érdektelenül, közömbösen néztek rám, mint műanyag társuk odakinn az esőben. Fájó szívvel sétáltam végig a bokszok előtt, és végig az járt a fejemben, az ilyen ember miért tart lovat, miért adatott meg neki az érzés, hogy elmondhassa magáról neki lova van?! Megkérdeztem tőle, miért tart ennyi lovat, mert talán ha kevesebb lenne, akkor jobb körülményeket tudna nekik biztosítani. Azt felelte, úgy szereti őket, mint a családtagjait... Na de kérdem én, akkor a gyerekeit is egy sötét sufniba zárva száraz kenyéren tartva szereti?! Szó szót követett, természetesen a lovaknak sem útlevelük, sem a három évente kötelező vérvételt igazoló okmányaik sem voltak meg. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Magyarországon semmilyen hatóság sem ellenőrzi az állatok védelméért meghozott rendeletek betartását?! Ezek szerint nem igazán... Kíváncsi lennék rá, hogy a hatósági állatorvosok, akik megyék szerint vannak beosztva, vajon mit kezdenek a lelkiismeretükkel ha ókor ókor ilyen állattartó területekre tévednek és mégsem jelentik be, mikor többek között ezekre a feladatokra vannak beosztva.

A magam részéről megteszem a feljelentést, aztán lesz, ami lesz...

 első, hát igen.... 

 igen... 

Igényes lovas bálamadzagos megoldása...

 El kéne egy kötőfék csere, úgy látom igen nagy a ló fejére, szerintem igen csak balesetveszélyes egy rosszul sikerült állvakarásnál.

Képeket szeretnétek? Tessék itt a többi, amit a bejelentőtől kaptam. Készültek: 2011.október közepén

Amit Ti küldtetek nem teszem fel ámításnak, amit én láttam azt a képek igazolják.

Most kivételesen két bejegyzést is írok egyszerre, mert a mai napon a Rex kutyaotthonban jártam. Nem igazán jellemző rám a kunyerbálás, hiszen eddig úgy éltem az életem mint magánember, hogy csak addig nyújtózkodjam, ameddig a takaróm ér, de erre a mondásra mióta állatvédelem tölti ki az életem rácáfoltam, hiszen a takaróm elég rövid lett, és én mégsem tudom megállni, hogy ne fogadjak, mentsek lovat, illetve kutyát, cicát. Az adó 1%-unk idén jóval kevesebb lett, mint tavaly, bár akkor sem volt sok ennyi állatra... Azóta az idei évben igencsak megszaporodtak kutyáink-cicáink, és csak kevésnek találunk örökbefogadó gazdát. Aki erre az útra lép sajnos nehezen tudja meghúzni a vonalat, és félő, hogy ugyanolyanná vállik, akiktől eleveszi az állatokat, ha nem kap segítséget. Én nagyon nem szeretnék ilyenné vállni, de most segítséget kértem. Takarmányt, kutya és cica eledelt. Ezúton is köszönöm szépen a Rex Alapítványnak, hogy megérintette szívüket segítségkérésem és elláttak bennünket egy kis időre elegendő kutyatáppal és vitaminokkal.

Nagyon Köszönöm állatotthonunkban élő védenceink és a magam nevében az adományt!

Na nem olyan "ereszd el a hajam", vagy "csavard fel a szőnyeget" bulira gondoljatok, legelő takarítás volt!!!!! Gyönyörű őszi nap, sok állatszerető ember jött össze, természetesen a kutyusaik társaságában. Az Állat és Ember Alapítvány vezetője Katalin szervezésében. Olyan sokan lettünk, hogy még a tartalékba eltett törött lapát, és gereblye is előkerült. A dolgos önkéntes csapat mit sem tétovázva kivonult a legelőre, melyen a hónapok alatt összegyűlt igen szép mennyiségű lócitrom láttán elképedve azonnal munkához láttak Győző (unokaöcsém) vezényletével. Voltak akik bandába verődtek, volt ki magányos farkasként küzdött a lócitromok dombokba való összerakásával. Lovaink árgus szemekkel figyelték a sok idegent, vagyis a szorgos embercsapatot, és mit sem törődve fáradozásukkal újabb és újabb kupacokat pottyantottak természetesen elvegyülve az emberek között. Míg kint a legelőn javában folyt a munka dandárja, bent az istálló mellett hatalmas kondérban főtt a képosztás, babos leves, melynek illata belengte az egész erdőt és legelőt. Kedves Önkéntes Barátaim megérezve e fenséges illatot jó pár óra munka eltelte után föladva ádáz küzdelmüket a lócitrom kupacokkal folytatott harcban szép lassan elkezdtek beszállingózni a kondér mellé. Mondván, a lócitromból jut is, marad is. A megérdemelt finom falatok elfogyasztása közben jókat beszélgettünk erről is, arról is, és én nagyon boldog voltam, hogy az állatok révén ilyen sok új barátom lett. Reménykedem benne, hogy a munka ellenére Ők is jól érezték magukat és máskor is eljönnek hozzánk.

Számomra ez egy csodálatos nap volt az állatokért való összefogás jegyében!

Mai főszereplőnk Lilike, aki a vörösiszap katasztrófa egyik túlélője.

Fajtáját tekintve egy Japán törpetyúkocska. Sok társával együtt került állatotthonunkba, de sajnos csak kevesen élték túl a gyilkos iszapot. De Lili erős volt, ő megúszta, és új otthonában rátalált a szerelem, és annak rendje, módja szerint családot alapított választottjával egy törpe kakaskával, aki már régóta az otthon lakója. Telt, múlt az idő, és én izgatottan vártam, hogy vajon Liliéknek hány pici csibéjük kel ki a gondosan SAJÁT CSŐRILEG kialakított, és megépített fészekben a póniház tetőterében. Lili minden napját a tojásokon ülve töltötte, csak enni, inni és persze nagydolgát végezni volt hajlandó leszállni róluk. És végre eljött a nagy nap, szokásos napi látogatásomat tettem Lilinél, persze már számítottam a Lili csemetékre. Lili amint meglátott fölborzolva tollait a tudtomra adta, hogy ő mostantól felelősségteljes tyúkanyóvá avanzsálódott. Tiszteletben tartottam a viselkedését, nem erőltettem, látogatásom célját, miszerint szerettem volna megtudni hány pici csibéje lett. Nem kellett sokáig várni, Lilike pár nap elteltével büszkén vonult fel a lovak, kutyák, cicák, és persze Gyula előtt, hogy bemutassa apró csemetéit mindenkinek. Az állatok társas viselkedését egész életemben csodáltam, tanulmányoztam, de azt látni, hogy mindenki tudomásul veszi, hogy Lilinek családja van, és hogy ez mindenki számára - még ha akkorák is mint egy dió,- szent és sérthetetlen. Annak, hogy még csak meg sem próbálták bántani őket, nagyon örültem. Talán a kutyák-cicák elfelejtették ragadozó ösztöneiket, mely a lelkük mélyén ott lapul. Talán úgy érzik, hogy ebben a nagy családban, amelyben élnek az emberekkel és sorstársaikkal együtt, nincs helye vérengzésnek, de az is lehet, hogy csupán kényelemből nem érdeklődtek Lili csibéi iránt, hiszen az ember kiszolgálja az igényeiket és nem kell erőfeszítést tenni a napi táplálék megszerzéséért. Lilinek két csibéje kelt ki, mint a fotón is látható anyjuk fejére nőttek rendesen, biztos az apjuk génjeit örökölték.

Bajban vagyok, hogyan is nevezzem el őket, hiszen annyi állat él már nálunk, hogy már alig bírom követni kit hogy hívnak, viszont nagyon szívesen veszem az ötleteket, ha valakinek van valami szellemes név ötlete Lili csibéi számára. :) 

Bizonyára aki olvassa felteszi magában a kérdést, miért Tesco? Hát erről szól ez a ma reggeli bejegyzés.

Szombat délelőtt elszaladtunk a Tescoba vásárolni ezt azt a hétvégére. A parkolóban (én hiszek benne, hogy utunkat irányítva a "fönti kezek") hosszasan keresgéltünk a megfelelő hely után. Míg nem végül leálltunk egy helyen, én elmentem bevásárlókocsiért. Igen ám, de a bevásárlókocsik fedett helyén nem csak bevásárlókocsikat találtam... Az ugyebár megszokottá vált már, hogy szemetelnek az emberek, és csak nagyon ritka eset, hogy valaki bele is találjon a szemeteskukába... Ezért messziről már nem is csodálkoztam, hogy egy papírdoboz oda van dobva a kocsik közé. Mikor közelebb értem, láttam hogy két csöpp kutya van benne. Utólagos vizsgálás során megállapítottam, hogy egy fekete kisfiú és egy barna kislány a doboz lakói. Munkám során már nem egy kegyetlen esettel találkoztam, számomra még mindig a szelektív hulladékgyűjtőben ÖSSZEKÖTÖTT szájú zacskóban talált négy kiscica viszi a pálmát... De ezen is elszörnyülködtem, mert a doboz fala nem volt olyan magas, hogy a picik ne tudjanak kimászni ha nagyon akarnak. Egyelőre nem akartak, egymást szórakoztatták, aztán mikor elkezdtem nekik szövegelni, már én érdekeltem őket és két lábon állva nyüsziztek, hogy ők akkor most kijönnének onnan. Először kétségbe estem mi legyen velük, ott nem hagyhatom, mi van ha elüti őket egy autó?! El kezdtem telefonálgatni, ismerőseimnek, hátha valaki be tudja fogadni a kutyusokat, hiszen nekünk már annak ellenére, hogy a menhely lovakért jött létre elsősorban, 24 kutyánk van, és sok sok cicánk, az adó 1%-unk pedig igencsak csekély lett, épp hogy fenn tudjuk tartani belőle az alapítványt 1 évig, de nagyon meg kell gondolnunk, hogy mire költjük azt a kevéske pénzünket. A mobiltelefon természetesen ilyenkor nem tölti ki mobil funkcióját, és nem volt az illetőnél akit szerettem volna elérni, ám de szerencsére nem vagyok egy "könnyen feladom" típus és 14-edszerre sikerült felvetetni a telefont valakivel. Időközben próbálgattam a vásárlóknak ajánlgatni a kutyusokat, természetesen mindenki megállt, "jajjjj deee éééééédesekkk" mondatok záporoztak, de utána jöttek a "jaj nekünk már van kutyusunk", "a cicánk nem örülne neki" "nagy kutyánk van, biztos bántaná", "bőven elég egy kutya, még sok is", "talán majd ha meghal az öreg kutyánk lesz másik" mondatok. Végül egy kedves kishölgy mellém szegődött és ő is "reklámozta" a kutyikat, nem sok sikerrel. Végül úgy döntött hazaviszi a fekete kislegényt, de kettőt nem tudott bevállalni, így is volt neki otthon már három kutyája, és a picike lett a negyedik. Miután a telefonhívást is lebonyolítottam és sajnos mindenhonnan elutasító válaszokat kaptam, mit volt mit tenni, hát elindultunk haza felé, a menhelyre, immáron új lakónkkal. Természetesen az úton végig az ölemben fogtam a picit, szerencsénkre volt a csomagtartóban rongy, meg pokróc, mert a kutyáinkat is gyakran szállítjuk kocsival, ha kirándulni megyünk, nagymamához, vagy valamilyen rendezvényre. Szó mi szó, a pici nem díjazta az autókázást, ki is dobta a taccsot, aminek fele a nadrágomra, fele sikeresen a rongyra ment, ami e célból is volt bekészítve... Szegény kutyus nem is tudom mit ehetett, mert nem kölyöknek való ételt az biztos, ugyanis szinte csak gyomorsavból meg földdarabokból állt a végtermék... Végre hazaértünk, természetesen a konyhába tettük le a picit egy kutyakosárba, ami már fogyóeszköz nálunk sajnos, hiszen az utóbbi időben annyi kidobott kutyus került az otthonba, hogy nem jut mindenkinek saját kosár, sőt van hogy négyen kell osztozzanak egyen. A kutyus természetesen beköltözött a házba, a kistestű kutyusokat mind beengedjük, hiszen az ő testük közelebb van a földhöz, előbb felfáznak. Így van bent a házban most kilenc kutya. A nagyoknak pedig szalmával kibélelt adományokból kapott kutyaházakat állítottunk a hideg ellen. Szeretik nagyon, olyan aranyosak, van hogy tiszta szalmás fejjel bújnak elő a házakból. Visszatérve a picire, hétfőn vittük is állatorvosunkhoz, kapott féreghajtót, és ma, vagyis szerdán megyünk vissza, mert megkapja az első kölyöknek való oltását is. Szerencsére nagyon jól beilleszkedett, mindenki befogadta őt a "falkába" a szobatisztaságot tanulja, és nagyon jó tanuló, ami egy ilyen pici kutyánál nagy szó! Még egyszer sem kakilt be, igaz sűrűn hordom ki, hogy a kertben végezhesse a dolgát, ő pedig mindig okosan megvárja, amíg újra kimegyünk. Na jó, azért egy-két pisi néha becsúszik, de azt is igyekszik tartani, látszik rajta ha nagyon kell neki nyuszizik az ajtónál. Be kell vallanom nagyon megszerettem ezt a pici kutyust. De hát melyiket nem lehet szeretni, sosem fogom megérteni, emberek hogy képesek magukra hagyni a kutyájukat, macskájukat, mondván vagy megtalálja valaki, vagy nem, és elütik, éhen hal, megfagy, megbetegszik, megölik... Hogy képes az ilyen ember ezek után tükörbe nézni?! Ez nagyon elszomorító.

Biztos észrevettétek, majd' minden írásomban megemlítem az ivartalanítás fontosságát, és ha ezt egyszer az emberek felfogják, akkor átérzik azt a fájdalmat, amit az állatok érezhetnek, amikor bántalmazzák őket, mert azt tudnunk kell, hogy az állatok is Isten teremtményei, érezni, szenvedni, szeretni és örülni képes élőlények.