Alapítványunkba, most az úgy nevezett „kiscica szezonban” nagyon sok cica érkezett. Volt akit, leadtak, volt, akit találtunk. Egyik nap például amint Veresegyházáról jöttünk hazafelé az úton, fura kis vöröses pamacsot láttunk mozogni szélsebesen, majd amint közelebb értünk ő is észrevett minket, felhagyott az addigi pillekergetéssel, és visszaszaladt az árokba. Természetesen megálltunk, hiszen egy forgalmas útról van szó, ki tudja mikor nem lesz szerencséje, hogy vissza tudjon szaladni. Kiszálltunk, és némi bátorítással sikerült is megfogni a cicát, aki mint utólag kiderült egy gyönyörű szép kislányka, kiscica mivoltának minden elképzelhető bájával, és rafináltságával.:) Egy darabig még ottmaradtunk, szólongattuk a testvéreit, ha esetleg lennének, de semmit sem hallottunk, így elindultunk új tagunkkal az állatotthon felé. Itthon ugyan az istállóban már nem egy kiscica lakik, valahogy ezt a csöppséget mégsem vittem ki, (vannak az ember életében szerelem első látásra állatok, biztos sokan tapasztaltátok már az életetekben.) Nos, Ő, vagyis nevezzük becses nevén Zafír, ilyen volt nekem. Zafír beköltözött a 10 kutya, 2 macska, és 1 nyuszi mellé a lakásba. Mindent nagy érdeklődéssel figyelt, a lakás minden pontját gondosan átvizsgálta. Majd jött a feketeleves, vagyis bemutattuk neki a kutyákat, (vagy inkább őt a kutyáknak) Akik először körbeállták, mint akik életükben még nem láttak macskát,  szó szerint fel akarták szippantani az orrukon keresztül olyan hevesen szimatolták. Szerencsére semmi rossz szándékot nem lehetett rajtuk észrevenni, inkább csak a túlzásba vitt, szemtelen, és a cicának merőben kellemetlen szimatolást lehetett a számlájukra írni. Zafír nagyon szépen tűrte ezt a „beavatás félét”, majd mikor letettem a földre, mint aki mindig ennyi kutya között élt, ügyet sem vetve rájuk el kezdett játszani egy a kanapé alól kilógó kutyajáték darabkával.:) Az első éjszakáját a biztonság kedvéért a fürdőszobában töltötte, nehogy túl lelkesen játszanak vele az éjszaka folyamán a kutyák:)  Nem volt hiszti, csak az első pár percben, aztán megtalálta a kosárkáját, és reggel ugyanabban a pózban találtam rá, azt leszámítva, hogy a táljából ítélve, míg mi aludtunk Ő megreggelizett. Másnap nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán vannak még testvérei is ott, így délután visszamentünk arra a bizonyos helyre, ahol Zafírt találtuk. Semmit sem találtunk a kitartó cicc-cicc-cicc-ezés ellenére sem. Aztán már majdnem indultunk volna haza, amikor egy vékonyka hangot hallottam meg. Egészen messzire bementünk az úttól a bokrok közé, amikor egy ugyanolyan színű kiscicát láttam villámsebesen kiszaladni egy előttem lévő sűrű bokorból, mint Zafír. 5-10 perces próbálkozás után (ami alatt észrevettünk egy kis feketét is)  sikerült becserkészni a vadóc kisfiút, majd betettük a kocsiba, és próbáltuk elkapni a feketét, akit félig sikerült is, de annyira meg volt rémülve, hogy jól megtámadott, és kiugrott a kezemből, majd elszaladt a bokrok között, a házak felé. Szórtunk ki neki macskatápot, oda, ahonnan először kiugrott, de bízom benne, hogy a házaknál ahova bement biztonságban lesz, és befogadják, de legfőbb képen  nem csavarog ki az útra, mint előző nap a testvére. Ma délután is visszamegyünk, hátha ezúttal sikerül megfogni, de ennivalót mindenféleképpen viszünk neki. Pár éve láttunk olyan balesetet, pont ezen az útszakaszon, hogy kidobott kiscicák játszottak az útszélén, de az autósok egy kis jóérzéssel könnyedén kikerülhették őket, ám egy kamionos, aki éppen előttünk haladt, rájuk rántotta a kormányt, és az 5 kiscicából négyet sikerült is elütnie. Természetesen nem kellett több hozzá, hogy megálljunk, megnézzük, tehetünk e még valamit, és akkor vettük észre a kis túlélőt, akit persze egyből haza is hoztunk. Azóta már felnőtt gyönyörű macsek, és itt éli boldog cica életét az alapítvány többi védencével együtt.