Tegnap Sződön jártam megnézni egyik zabi lovunk örökbefogadó helyét, kit Bársonynak neveztünk el. Szép, takaros porta előtt álltunk meg, és egy hatalmas méretű Német Juhászkutya jött üdvözlésünkre, ki gazdája kedves hangjára figyelve, és tudomásul véve, hogy nem holmi betolakodófélék vagyunk, farkcsóválva átváltott az üdvözlés barátságos formájára. Közben nem győzött szimatmintát venni ruházatomról, melyet valószínűleg átlengedezett az otthonról hozott sok sok kutyus szaga. :) Szóval egy ideig elmolyolt rajtam a méretes kutya, de csak ezután jött az igazi meglepetés számomra kutyafronton. A gazdasszony kiengedte a még házban maradottaknak az ajtót, mondván, szét verik a házat izgalmukban, ha nem köszönthetik a látogatókat...Ahogy kinyílt az ajtó, és kitódult rajta a két hatalmas dog, szépségükkel teljesen elvarázsoltak, ahogy felém hömpölyögtek. És tényleg gyönyörűek voltak, régen láttam hozzájuk hasonló tökéletes Német dogokat az elmúlt években. A sort egy kicsi zsemleszínű keverék kutyus zárta, aki szerényen megbújt hatalmas társai között, de azért a tudtunkra adta, hogy neki is lehet egy két szava az idegenek felé. :)
Nos, ebben a kellemes társaságban sétáltunk a lovak felé, átsétáltunk egy szép nagy kerten, egy fahídon, mely egy csörgedező patakocskán vezetett át. Aztán elénk tárult a lovak világa, hatalmas legelő, amit sajnos éppen a köd takart, teljes méretét nem láttatva velünk. A gazdasszony hívószavára a lovak ügetve jöttek felénk, reménykedve az esti vacsiosztásban a látogatókon kívül. :) Egymásra sunnyogva, de csak a miheztartás végett, hozzáfogtak vacsijuk elfogyasztásához.
Egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, ott termett egy szarka! És helyet foglalt az egyik ló hátán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Pár perces eszmecsere után, amit a pacival folytatott, átreppent egy oszlopra, ami közvetlen mellettem volt. Felé fordultam, nem jutva szóhoz ámulatomból, és ösztönösen felé nyújtottam az ujjam, melyet jól meg is csipkedett. Sajnos csak a telefonommal tudtam róla képeket csinálni, mert miért is lenne nálam fényképezőgép, ha ilyen helyen járok?? :)) Persze az ő nagy örömére, hiszen folyamatosan csipkedte a telefonomat is, ahogy közelről fotóztam. A karikagyűrűmtől egyszerűen sokkot kapott, hogy nem tudta levenni az ujjamról. Annyira meglepődtem a szelídségén, hogy a mögöttem állóknak csak annyit mondtam, nézzétek milyen szelíd, biztos tudja, hogy nem bántanám. A lova gazdája csak mosolygott naivságomon, és halkan megjegyezte, kiskorában én neveltem, és gyógyítottam meg. Jaaaa, hát így mindjárt más... -gondoltam. :) 
Hát persze, meghallotta megmentője hangját, ahogy a lovait hívta, és gondolta, akkor ő is ideköszön. Megmentője elmondta, miután meggyógyult, szavadon engedte, de nap, mint nap visszatér, és jó barátságban van a lovakkal. Állítólag azért van félnivalója, (mondta nevetve) mert az egész falu kőrözni, hiszen innen, onnan ellopkod dolgokat, a napokban például lenyúlta valakinek az olvasószemüvegét.
Ahogy távolodtam a háztól, az járt a fejemben, milyen szép is volna, ha minden állattartó így gondolkodna. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.