Egyszer régen, egy kora tavaszi napon láttam meg őt, ahogy utolsó erejével, lóerők kevés számával felvánszorgott a meredélyen, mely állatotthonunkhoz vezet. Rozsdásan, az idő vasfogának nyomával, az élet megtépázott nyomaival a testén parkolt le a ház előtt. Fogadására hárman is jelen voltunk, Győző unokaöcsém, Férjem, s jómagam. Az én női szemeimnek igen-igen rossz látványt nyújtott, de Győző szemében megcsillant a fény, és én rögtön tudtam komoly tervei vannak vele. Én a magam részéről csak annyit tudtam kinyögni: „na ne!!!” Hogy ebből a roncsból valamikor legálisan országúton száguldozó széna, szalma hordozó teherautó legyen hihetetlen volt számomra…Volt tulajdonosa lemondott róla a mi javunkra, és mi „befogadtuk Ivecot mindenféle szép reménnyel telve a jövőre nézve”….:) Bíztam a fiúkban, „szaktudásukban” Futrinkában, mert hogy ez lett a becsületes neve! Ahogy teltek, múltak a hónapok Futrinka egyre szebb állapotba került, s mikor már utolsó simításkén kézzel ráfestve immár a fehér színt ott állt a garázs előtt, pompásan, várva a másnapot, hogy átmehessen a vizsgán. Hát izgis volt! De Futrinka nem volt hálátlan, nem hagyott cserben minket, és átment a vizsgán, azóta is hatalmas segítséget nyújtva állatotthonunknak, mert vele legalább a fuvarköltséget megspóroljuk, az amúgy is hatalmas költségek terhe mellett. Egy szónak is száz a vége, ezúton is köszönjük, hogy megkaptuk Futrinkát a volt tulajdonosától, s talán lesz még hasonló adományozó, kinek örökbe fogadhatjuk már feleslegessé vált szállítóeszközét, melyre több bála is elférne egyszerre.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.