Veresegyházról hazafelé tartva kaptam a telefon hívást, miszerint egy Német juhász jellegű kutya kb két hónapja ugyanazon az útszakaszon látható kémlelve az arra járó autókat, A hölgy aki hívott, mesélte el a kutya hányatott életét, véleménye szerint ezen a szakaszon tehették ki egy autóból, és a kutya azóta is ott tanyázik, hol az útszélén, hol az út melletti bokorban. A hölgy elmondása szerint hetek óta eteti a kutyát, vizet visz neki, és észrevétele alapján mások is így tesznek. megfogni nem tudta, mert nagyon fél az embertől, a kaját is úgy eszi meg, ha tisztes távolságban marad tőle az ember. Úgy gondoltam, hogy amíg nincs készen az új kennel, márpedig nincs készen, (úgy készül, mint a Luca széke...) vagy még úgy se.... mert sajnos a napi munka mellett nem tudunk foglalkozni vele, pedig nagyon nagy szükség lenne rá... No, nem baj! Jövőhétvégére is szervezünk kennelépítést, hátha egy-két markos legény megszán minket, immáron túl van a nyaraláson, és újult erővel segítene bennünket a kennel építés előrehaladásában...Na de visszatérve  a kutyára, gondoltam megnézem én magamnak ezt a kutyust, hátha meg tudjuk fogni, és szóba áll velem. Jól esett a hölgy aggodalma, és még azoké is, akik szintén aggódtak érte, és etetik őt. Tudjátok, rájöttem, azért is jó az állatok mentésével foglalkozni, mert szép lassan bebizonyosodik, hogy nagyon sok jó ember él közöttünk, csak nem tudunk róla. Szóval úgy döntöttem, irányt váltok, és Galgamácsa felé veszem az utam. Mikor odaértem a megadott útszakaszhoz, a kutya tartózkodási helyét illetően a két falu között kellett volna lennie, de bizony nem találtam sehol sem a kutyust. Egy földút nyílt a betonútról, ahová be is tolattunk, és vártunk, hátha előkerül. Az autóból kinézve a puha, sáros talajon láttam sok sok kutyatappancsot, ebből következtethettünk arra, hogy nem rég járt erre. Majd egy óra várakozás után beállt mellénk egy autó, és egy kedves hölgy kérdezte meg tőlünk, hogy mi is a kutyát etetjük e? Látta az autónkon a feliratot, és nagyon boldog volt, hogy próbálunk segíteni a kutyuson. Beszédbe elegyedtünk, és egyszer csak látom, hogy a távolban komótosan baktat az országúton, és meg sem állt a helyig, ahol a jólelkű emberek szokták neki otthagyni az ételt. Vártam egy kicsit, majd elindultam felé lassan, hátha hagyja magát megsimogatni, vagy akár megfogni. nem így történt. Ahogy egy bizonyos közelségbe értem, már el is tűnt a bokrok között, bizonyítva ezzel az emberiségről alkotott véleményét. A hölggyel megbeszéltük, hogy nem adjuk föl, hátha előbb-utóbb sikerül magunkhoz édesgetni, hiszen mindennap arra jár munkába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.