Ahogy ránéztem Teszkó mókás pofájára Szotyival ketten ültek egy széken apró kis konyhámban, és vasárnapi ebédem elkészítésének minden mozzanatát figyelemmel kísérték. Teszkó az alapítványba kerülésének történetét talán ismeritek, és emlékeztek rá, de Szotyiét szerintem nem. És én főzés közben azon gondolkoztam, hogy akkor ezt este elmesélem. A Misina Állatvédő szervezet meghívására mentünk egy állatvédelmi konferenciára. Az előadások végeztével ellátogattunk a menhelyre. Szomorúan sétáltam a kutya kennelek között, látva hány és hány kutya él és kerül felelőtlen, szívtelen embereknek köszönhetően összezsúfolva sorstársaikkal együtt menhelyre. Futólag néztem csak rájuk, ne is lássam szemükben a vágyakozást a szabadság és egy szerető ember után. A menhelyre érkezésünk előtt férjem azt mondta nekem, „Évi ne akarjál egyet se hazahozni, tudod, hogy otthon is van bőven.” De szerintem Ő is tudta, hogy „üres kézzel” képtelen vagyok ilyen helyről elmenni. Szóval ahogy a sorok között sétálva igyekeztem kikerülni a rám szegődő szomorú kutyaszempárokat a szemem mégis találkozott egy szempárral, mely rám szegeződött és nem engedte el a tekintetemet. Négy kisméretű kutya volt bezárva egy kennelbe, kétségbeesett ugatással, ugrálással a rácsra próbálták magukra felhívni az arra járók figyelmét. Szotyi csak állt némán, két lábon a vasrácsnak támaszkodva, tekintetét a szemembe mélyesztve, de én erőt vettem magamon és továbbléptem, érezve hátamon Szotyi égető tekintetét, és abban a pillanatban éreztem, Szotyit hazaviszem. Nem is mentem már tovább, visszafordultam, és ahogy a kennel felé néztem, láttam sorstársai feladva a könyörgést a szabadságért, lenyugodtak, de Szotyi ugyanúgy állt két lábon csendben esdekelve felém. Ő tudta már, hogy tekintetem azt sugalta felé, hazaviszlek! Kerestem egy gondozót, és izgatottan mondtam neki, a második soron a harmadik kennelben van egy kutyus, akit szeretnék örökbe fogadni. Ő azt felelte, jó, máris szól valakinek, aki intézi az ilyen ügyeket. Pár perc múltával vissza is tért azzal a szomorú hírrel, hogy Szotyi, illetve akkori nevén Luna, (ott úgy volt ezen a néven nyilvántartva) nem örökbe fogadható, mert Németországba viszik. Megdöbbenten vettem tudomásul a rossz hírt, és azonnal sírva fakadtam, mert úgy éreztem becsaptam őt. Ekkor jött oda a férjem, ki látta elkeseredett könyörgésemet, melyet a gondozókkal vívtam Szotyiért. Megkérdezte tőlem, miért sírok, miről is van szó, és csak annyit kérdezett, „Melyik kutyát választottad?”  Itt szeretném elmondani, -csak hogy tudjátok- a sok nehézség ellenére, mely az állatok védelmével kapcsolatos, az életemben mindig hálás leszek a Sorsnak, hogy egy ilyen csodálatos jó emberrel ajándékozott meg engem, mint a férjem. Elfogadta hitemet, az állatok iránt érzett szeretetemet. Szinte mindenét feláldozta, hogy engem boldognak lásson. Nélküle biztos nem tudtam volna megvalósítani az álmom. Visszatérve Szotyira, immár együtt megkerestük a Misina alapítvány vezetőjét, kit épp a németekkel beszélgetve találtunk. Ő is elmondta, Szotyi sok társával együtt rajta van a listán, kiket hamarosan elszállítanak Németországba. Férjem sem az az egykönnyen feladós típus, legjobb német tudását elővéve igyekezett meggyőzni őket, hogy Szotyi helyett egy másik kutyust válasszanak. A lényeg a lényeg, Szotyi az enyém lett! Ekkor már boldogan visszatérve a kennelekhez, ha hiszitek, ha nem, Szotyi még mindig két lábon állva, a rácsnak támaszkodva, csendben, fürkészve keresett az emberek között. Ahogy kivették a ketrecből, s a kezembe adták az apró kiskutyát, csak annyit tudtam mondani, hogy köszönöm. Az ilyenkor szokásos papírmunka után boldogan ültem be Szotyival az ölemben autónkba, és indultunk hazafelé. Hazáig végig szinte mozdulatlanul kucorgott az ölemben, erős kutya „illatot” árasztva magából. Éreztem a belőle áradó szeretetet és nyugalmat, mely a mai napig is köztünk van. Szotyiból az évek múlásával egy „harcos amazon” lett, aki nem adja barátságát egykönnyen bárkinek. Néha úgy érzem, szent meggyőződése, ő azért született erre a világra, hogy engem mindentől és mindenkitől az élete árán is megvédjen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.