Elhivatottságom során sajnos nem először kellett szembesülnöm azzal az érzéssel, hogy el kell engednem, meg kell szabadítanom egy állatot a szenvedéseitől. A napok csak telnek, és én halogatom kimondani, hogy vége. De milyen alapon is mondom ki, hogy vége?! Hisz nem én vagyok az Isten, s kínozni nem szeretném őket, de tudom, hogy ki kell mondanom. És én kimondtam. Két olyan állatorvos megtámogatását kértem, kikben a legmesszebbmenőkig bízom, és hiszek bennük. Előző írásomban említettem a Karácsonyi készülődés hangulatát elszomorítja Orsi egyre súlyosbodó patabetegségből fakadó állapota. Hónapokkal ezelőtt került állatotthonunkban igen siralmas állapotban. Orsi, kiben méreteihez képest, (hiszen hatalmas ló volt), legalább akkora szív dobogott, csodálatos természetű ló volt. Tele szeretettel, és bizalommal gondozói felé. Most ahogy bánatomban visszaemlékszem első találkozásunkra, elszorul a szívem, hisz szeméből, ahogy találkozott tekintetünk, úgy éreztem azt sugallja felém, „csak átmenetileg jöttem hozzátok.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.