Elmúlt Mindenszentek, és gondolom ki-ki megemlékezett elhunyt szeretteiről, tudomásul véve azt a tényt, hogy az élet egy körforgás, megszületünk és meghalunk. Sajnos nekem is volt kikért gyertyát gyújtanom, de most drága Nagyapámról emlékezem meg e pár sorban, kitől sokat tanultam a lovak világáról, szeretetéről és tiszteletéről. Sokszor elkísértem Őt és két gyönyörű sodrott lovát a napi munkába, cserébe hazafelé ráülhettem a hátukra. Úgy érzem ezeken a hazafelé vezető utakon szívtam magamba a lovak verejtékező illatát, melyet ha visszagondolok most is érzek. Hazaérkezésünk után Nagyapám azt mondta, "szaladj leány, mondd Nagyanyádnak, melegítheti az ebédet." Egy kis idő múlva Nagyanyám szalajtott, "menj leány, szólj Nagyapádnak, már elhűl az ebéd!" Én boldogan szaladtam ide-oda, és az én Nagyapám még mindig a lovaival volt elfoglalva. Csutakolta, etette, patájukat ápolta. Ma többek között rá emlékeztem, Édes Istenem, gondoltam, az én Nagyapám mennyire szereti a lovait. És ez így is volt. Soha nem használt ostort, az csak úgy volt, ugyanúgy, mint szájában a pipa. Egy csettintésére tudták mi a kérése feléjük. Jól eső érzés volt látni, és most emlékezni rá, hogy mennyire tisztelte és szerette társait a lovakat. Felnőtt fejjel egy kicsit átértékeltem a parasztemberek hozzá állását a lótartással kapcsolatban. Hiszen akkor volt értéke az emberek kezében a lovaknak. A parasztember tudta, ha nem gondozza és nem a megfelelő takarmányt adja a lovai elé, holnap ő húzza az ekét.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.