Nem is kezdődhetett volna szebben a nap, mint ahogy kezdődött. Egyszer csak nyerített a telefonom, mert hogy az én telefonom csengőhangja lónyerítés. Felvettem és beleszólt egy hang, érdeklődött megvannak e még a kiskutyák, melyeket hírdetünk, hogy örökbefogadót keresnek. Hát mit ne mondjak, zene volt füleimnek! A kutyacsalád, kikről már beszámoltam előző írásaimban, kik összesen öten vannak, plusz az anyukájuk. Azt feleltem igennnn!!! Mire ő kérdezte, fiúk e, vagy lányok? Én mondtam, mind kislány. Ő: síri csend..."az baj, mert akkor még fontolóra veszi a család a dolgot." Én mondtam, hogy segítek az ivartalanításban, és mindenben, amiben egy menhelyről kikerült kutyának csak lehet. Ő: csend..... "köszönöm szépen, majd még meggondoljuk..." Tehát ebből a beszélgetésből leszűrtem, hogy nem jönnek kiskutyáért. De! Körülbelül fél óra múlva csöngettek, és első pillanatban rögtön felmértem egy egész család áll a menhely kapujában. Apuka, Anyuka, Gyerek, Nagymama. Én kérdeztem miben segítehetek, mirő ők: "jöttünk a kiskutyákat megnézni." Perceken belül kiválasztották a számukra legcukibbnak vélt kutyát, körbe szeretgette az egész család, és én éreztem, hogy szerető emberek közé fog kerülni. Megbeszéltük az ilyenkor megbeszélni valókat, és ők boldogan vitték az új kutyusukat. Ilyenkor egy kicsit vegyes érzelmekkel intek búcsút az örökbeadott kutyáknak, vagy éppen lónak, reménykedve abban, hogy felelősségteljes gazdákhoz kerülnek védenceim. Igyekszem sorsukat nyomon követni, eddig hál' Istennek nem csalatkoztam! Most így utólag nagyon sajnálom, hogy nem csináltam róluk fotót, de olyan szinten megleptek, hogy mégis eljöttek kiskutyáért, hogy teljesen kiment a fejemből. De igéretet kaptam, hogy még visszajönnek, és akkor majd bepótolom!:) De akkor is rossz érzés kiadni őket, de tudomásul kell vennem, hogy vannak határok, amiket meg kell húznom fennmaradásunk érdekében. Úgyis mindig jön egy másik, akin segítenünk kell, kinek szeretnénk esélyt adni a hozzájuk méltó életre.
Elütött kutyusom szépen gyógyulgat, ma egy pár lépést sétáltunk is, de nagyon hamar vissza szeretett volna menni a puha paplanjára. Reggel mikor a gyógyszerét imádkoztam belé, igyekezetemért egy gyenge kis farkcsóválás volt a jutalom. Több kört is tettem annak érdekében, hogy megtaláljam gazdáját, de egyelőre sikertelenül. Nem adom fel, holnap kiplakátolom a fotójával a baleset környékét. Ja, és még mielőtt el nem felejtem, Gyálról jött két hölyg hozzánk, hogy az interneten feltett hírdetés alapján reménykedtek benne, hogy az ő elveszett kutyájuk gyógyulgat állatotthonunkban. Hát sajna nem az övéké volt, na nem baj még úgyis nagyon beteg, mire felgyógyul meg lesz a gazdija!!!!
Úgy legyen!:)
Hogy is kezdődhetne egy állatotthon első napja az évből? Hát egy új kutyával! Kedves ismerősöm Petra, aki szintén állatvédő, és nem is akármilyen! Tetovált!:) Ugyan tetkót még nem láttam rajta, de ami késik, nem múlik… Aztán az is lehet, hogy egy eldugott helyen van az a tetkó.:) Nekem a karomon van egy gyönyörű szép ló, de én Bottyán Equus-os vagyok. Istenem, mindig elhülyülöm a dolgokat, de ha nem tenném néha úgy érzem begolyóznék. Na szóval komolyra fordítva a szót Petráék szemtanúi voltak annak, ahogy ezt a szegén kutyát elütötte egy autó. Természetesen ők azonnal megálltak és a kutyát elvitték a Veres-Vet klinikára, ahol Dr. Nagy Bernadett vette kezelésbe. A kórházi analízist tanulmányozva talán van remény a felgyógyulásra. Nincs törése, gerince ép, háti nyaki szakaszon érzékeny a gerincvonal jobb oldalon bordaív fájdalmas. Hát, szegénykém kapott ütést bőven, simogatásomra agresszíven reagált, de ezt a viselkedését a fájdalomnak tudom be. Meleg helyre tettem őt, és kis idő múlva, mikor visszamentem hozzá csak fájdalmas szemekkel nézett rám, de elfogadta barátként nyújtott kezem simogatását. Most hagyom őt gyógyulni nyugalomban, elszigetelve a többi kutyától, reménykedem benne, hogy mihamarabb meggyógyul. Megpróbálom felkutatni gazdáját, talán őrbottyáni, majd később még beszámolok róla, hogyan is alakult a sorsa. Ha nem találom meg a gazdáját, talán megtalálom örökbefogadóját.
Ezúton is kérek szépen mindenkit, ha akad fölösleges pokróca, paplanja, törölközője, vagy egy kis kutyatáp, hatalmas segítség állatotthonunk lakóinak!
Köszönjük szépen!
Szilveszter napján az ember úgy gondolná, mindenki készülődik az év utolsó napjával járó bulira, vagy egyéb elfoglaltságokra. De nálunk nem így történt, mondjuk amúgy se nagyon készülődtem bulira, mert nem is volt, hiszen reggel ugyanúgy indul a nap, mint az év többi napján. Még látogatóink is voltak, többek között egy pesti doktor úr személyében, ki egy csinos kis kutyaházzal lepte meg állatotthonunk kisebb lakóit, kik ahogy letettük a kutyaházat azonnal stipi stopi alapon, úgy ahogy az kutyáéknál lenni szokott, versenyt pisiltek csóró házikó oldalára. Végül is Ropi költözött bele, ki máig is várja szerető örökbefogadó gazdiját!
Ropiról el kell, hogy mondjam, ezt a furi nevet azért adtam, neki mert mikor hozzánk került nagy szőre alatt, olyan sovány volt mint egy Ropi. De azt is el kell, hogy mondjam róla, hogy egy csuda tüneményes, szeretetéhes palotapincsi és nem tudom mi keverék. Sajnos annyira a szívemhez nőtt pár hónap alatt, mióta idekerült, hogy nem biztos, hogy szeretném örök beadni… Aztán majd meglátjuk!:)
A Lovas élet számára szeretnénk egy cikksorozatot indítani az állatvédelemmel kapcsolatos problémákról a lovakkal kapcsolatban, úgyhogy Petra is az év utolsó napját választotta a téma megbeszélésére. Természetesen kutyasétáltató barátaink is tiszteletüket tették nálunk a kutyák legnagyobb örömére.
És eljött az este.
Amit mióta állatseregletemmel élek, külön utálok… Még mondják azt, hogy az embereknek nincs pénzük?! Hát ami petárdát eldurrogtattak csak itt a közvetlen közelünkben a falu végén, hát tudtam volna belőle egy jó pár bála szénát venni. Na jól van, nem akarok én ünneprontó lenni, de valószínű akik itt durrogtattak tudják, hogy ez egy állatmenhely, és én reménykedtem benne, hogy egy jóérzésű ember ezen talán elgondolkodik, de nem gondolkodtak el, vagy nem volt jóérzésük, nem tudom. Ezek után gondolom nem kell, hogy elmeséljem, hogy telt az év utolsó éjszakája állatotthonunkban, a kutyák és a lovak között rohangálva. Érdekes módon a lovak nem is voltak annyira berezelve, mint a kutyák, talán szerény jelenlétem látványa miatt, vagy már megszokták, hogy az ember néha furcsa dolgokat művel. Egy óra tájban csitulni látszott a petárdázás, ezért boldog Újévet kívánva családtagjaimnak nyugovóra tértem. Épp, hogy álomba szenderültem, szólt lányom, Regina, hogy az istálló és a pónik karámrésze fölött durrognak a petárdák. Gyors öltözés, a menhely legfélelmetesebb kutyájával kirohantunk az útra, hogy jobb belátásra bírjuk azokat a megátalkodott embereket akik kijöttek az állatotthon közvetlen közelébe durrogtatni. Mire kiértünk a legelő szélére, eltűntek… Hát végül is így telt a Szilveszter éjszaka nálunk, de Regivel hazafelé sétálva, a csillagos égben gyönyörködve, elmondhatjuk magunkról mi voltunk az első kutyasétáltatók 2012-ben.:))
verseny a házért
Na ugye-ugye! Előző írásomban megosztottam Veletek azt az érzést, melynek tudatában élek, hogy csodák léteznek, és ma is részem volt benne! Kedves Barátnőm, Adri, kinek hozzánk találását is csodaként élem meg, kiben 2012-től egy új kuratóriumi tagot tisztelhetek, elhozta hozzánk egy kedves ismerősét, és annak nagylányát. Barbi lovam, kinek betegségéről már több alkalommal is írtam szokásos „szellőztetéssel” egybekötött napi tisztogatását végeztem a kikötőnél, mikor megtörtént a baj. A lovak minden reggel, mielőtt kimennek a legelőre, ki vannak kötve a kikötőhöz pucolkodás gyanánt. Valószínű segítőm figyelmét elkerülte az a tény, hogy túl hosszúra van rögzítve a kikötőszár, még szerencse, hogy Barbi nem az a bepánikolós, fejvesztve menekülős anyámasszony katonája lovacska! Míg én szenvedtem azon, hogy a kikötőszár bogán lazítsak, Barbi úgy gondolta, addig leellenőrzi, vajon ugyan abban az idők folyamán rusztikussá vált lószagtól illatozó bakancsomban vagyok e most is, mint mindig, s ezzel a gondolatmenettel le is hajolt a pillanat tört része alatt. Hát mit ne mondjak megtörtént a baj. Barbi fölemelte a fejét, a kikötőszár a füle mögé került, és ettől a szorító érzéstől kitört rajta a pánik.
Na csak egy kicsit!!! Csitítgattam s kértem engedje lejjebb a fejét, hogy ki tudjam csatolni a kötőféket. De Barbi nem engedte, olyan szemeket meresztett rám, mint akit megszállt az ördög. Nos, eddig se voltak szép hosszú körmeim, de ami most történt velük, elszomorító és fájdalmas látványt nyújtott. Másodpercekig birkóztam most már a kötőfék méretszabályzó csatjával, minden erőmet összeszedve közben, hogy Barbi fejét legalább egy milliméterrel lejjebb nyomjam, hogy engedjen a feszesség. És sikerült kibogoznom Barbit!
Végül is nem ez volt a csoda, hanem az, hogy Adri barátnőm ismerősének nagylánya névlegesen örökbefogadott az összegyűjtött zsebpénzéből egy lovat, mely támogatással hozzájárul az alapítványban élő lovak életének szebbé és jobbá tételéhez. És én reménykedem benne, hogy Ő lesz a jövőnemzedék, ki a szívén viseli a lovak sorsát. Ezúton is köszönöm Nekik a támogatás e formáját az alapítványban élő lovak és a magam nevében!
A nap megkoronázásaként meglátogatott Meggyes barátnőm is, kinek látogatása mindig nagy örömmel tölt el. Igen vérmes állatvédő hírében áll!!!:) Miről is beszélgettünk? Természetesen főleg az állatokról, és egyebekről, amikről ha itt az ideje, beszámolok, bárhogy alakul is.
Barbi és örökbefogadói:
Meggyes és a kutyái:
Elmúlt a Karácsony, az év legszebb ünnepe, és bizonyára mindenkiből kihozta a szeretet érzését Jézus születése, mely maga a hit és a remény. Állatotthonunkban ugyanúgy teltek a napok, mint az év bármely napján, csak talán pont ezek az érzések tették könnyebbé napi munkákat, mely átragadt állatkáimra is. A lovak békésen álldigáltak a karámokban, olykor olykor egy kis kölcsönös vakaródzással kedveskedve egymásnak. Kutyafalkám is teljes békében egyetértésben csodálkozva meregette szemeit a feldíszített istálló fényeire.
Saját, illetve remélem a lovaim örömére is, egy pici karácsonyfát állítottunk fel az istállóban, amit szépen fel is díszítettünk nekik.:) Együtt volt a családom, ami úgy gondolom a legszebb ajándék ezen a csodálatos ünnepen.
A szeretet ünnepét beárnyékolta Orsi halála, az istállóba lépve érzem hiányát, üres boksza fájdalommal tölti el szívemet. De úgy érzem, ennek így kellett lennie, ez volt megírva, és én vígasztalom magam, hogy jön majd egy másik ló, kinek meg tudom adni a hozzá méltó megöregedés esélyét. Orsira mindig emlékezni fogok, egy csodálatos természettel megáldott ló volt. Nagy öröm, és meglepetés is ért az ünnepek alatt, 26.-án csörgött a telefonom, és bejelentkezett két lány, azzal a szándékkal jöttek hozzánk, hogy megajándékozzák állatotthonunk lakóit. Mindenféle finomsággal. Hát mit ne mondjak, kicsordult a könny a szememből, mikor megláttam azt a sok finomságot, volt ott répa, alma, kutyusaimnak táp, csont, pokrócok, mindenféle hasznos dolgok, amiket csak kaphattunk. Nagyon jóleső érzés volt, hogy Karácsony ünnepén eljöttek hozzánk, ilyen még soha nem történt velünk, hogy bárki is megajándékozta volna állatotthonunk lakóit a szeretet ünnepén. Eddig is hittem a csodákban, talán azért tudjuk fönntartani magunkat, mert csodák léteznek, csak hinni kell benne! És Ők ketten nekem azok voltak, a szeretet ünnepén!
Elhivatottságom során sajnos nem először kellett szembesülnöm azzal az érzéssel, hogy el kell engednem, meg kell szabadítanom egy állatot a szenvedéseitől. A napok csak telnek, és én halogatom kimondani, hogy vége. De milyen alapon is mondom ki, hogy vége?! Hisz nem én vagyok az Isten, s kínozni nem szeretném őket, de tudom, hogy ki kell mondanom. És én kimondtam. Két olyan állatorvos megtámogatását kértem, kikben a legmesszebbmenőkig bízom, és hiszek bennük. Előző írásomban említettem a Karácsonyi készülődés hangulatát elszomorítja Orsi egyre súlyosbodó patabetegségből fakadó állapota. Hónapokkal ezelőtt került állatotthonunkban igen siralmas állapotban. Orsi, kiben méreteihez képest, (hiszen hatalmas ló volt), legalább akkora szív dobogott, csodálatos természetű ló volt. Tele szeretettel, és bizalommal gondozói felé. Most ahogy bánatomban visszaemlékszem első találkozásunkra, elszorul a szívem, hisz szeméből, ahogy találkozott tekintetünk, úgy éreztem azt sugallja felém, „csak átmenetileg jöttem hozzátok.”
Orsi 15 éves volt, amit tudok róla, a lovakra igen veszélyes betegséggel, patahenger gyulladással kezdődött évekkel ezelőtt, melyet egy elrontott műtét követett, és onnantól elkezdődött Orsi leépülése. Az utóbbi hetekben már nem igazán ette meg az elé tett táplálékot, és én tudtam, hogy hamarosan el kell őt engednem. A sok fekvéstől mindnyájan tudjuk, a meglévő betegségen kívül kialakul a tényleges elmúlás, hiszen egyéb szervek is károsodnak a ló esetében. Orsi halálának szomorú tényét Szilaj sem igazán fogadta el, minden reggel, mikor kivisszük őt a karámba, panaszosan hívja Orsit, mert ő úgy gondolta barátságuk egy életre szólt.
Kedves Blogolvasó Barátaim! Ezúton is szeretném Nektek megköszönni, hogy érdeklődéssel fordultok az állatotthonunkban történő események felé, márpedig az ha nem is mindig írom le, akad bőven, hol jó, hol rossz. Erőt adtok nekem ahhoz, hogy ne adjam fel elhivatottságom az állatokért, kiknek léte tőlünk emberektől függ!
BOLDOG BÉKÉS KARÁCSONYT!
A vízelvezető árokból kimentett lóval kapcsolatban egy gondolat bánt engemet, na nem ágyban párnák közt halni meg, senem lassan hervadni el, mint a virág… Petőfi mondatai jutottak eszembe erről a mondat kezdésről.
Visszatérve egy gondolat bánt engem, hogy miért is nem kért senki segítséget, aki látta, vagy tudott a szerencsétlen ló szorult helyzetéről. Mert hogy a helyszínen kiderült elég sokan tudtak arról, hogy a ló egy hete-két hete nem is tudták pontosan mikor került ide. A helyszíntől körülbelül 200 méterre hajókikötő, építkezés, jövés-menés és mégse esett meg a szíve senkinek sem szerencsétlen állaton, hogy azonnal jelezze a hatóságok felé, valamit kéne tenni érte, hogy kiszabaduljon szorult helyzetéből, úgy érzem a képek a Facebookon magukért beszélnek! Vasárnap este 9 óra körül csuktam be magam mögött az istálló ajtót, nyugtázva a napot. 10 óra tájban kaptam egy smst állatszerető ismerősömtől, hogy van e tudomásom arról, hogy Foktőn egy ló beleesett egy vízvezető árokba, értesülései szerint több mint egy hete. Hát, sajnos nem volt róla tudomásom. Szívem szerint rögtön indultam volna a helyszínre, de a sötétben úgysem tudtam volna tenni semmit. Reggel fél 5 körül elindultunk Foktőre. Ahogy a területre értem a tulaj azonnal kiszúrta teherautónkat a Bottyán Equus Lovakat mentünk felirattal, és a területen élő lovakat beterelték egy juhhodályból kialakított rettenet helyre. Ekkor vettem észre, a lovak mind egytől, egyig meg voltak béklyózva,úgy ugráltak egymást lökdösve terelőjük elől, mint a láncra vert rabok. Mondhatom megdöbbentő látványt nyújtottak számomra, és nem tudom fölfogni, hogy némely emberek hogy képesek így lovat tartani. Talán megértettem volna a látványt, ha dús, zöld legelőn látom őket, de nem egy olyan területen ahol még talán nyáron sem nő fű. A szerencsétlenül járt ló riadttan fogadta a közeledésünket, kétségbeejtő látvány volt őt ott lent látni. Rögtön láttam a magunkkal hozott lómentésekre használt felszerelésekkel itt nem sokra megyünk. Azonnal hívtam a rendőrséget, tűzoltóságot és a területileg illetékes hatósági állatorvost. Érkezésünk után a helyszínre érkezett két lány, kiknek szavaiból úgy értettem, ők is napok óta tudtak az esetről. Azon fülül, hogy mindent megtettek a helyszínen a lómentés körül, ami tőlük tellett, egyszerűen nem is értem, hogy miért nem fordultak előbb bármely hivatalos állatvédő szervezethez. A rendőrség hamarosan meg is érkezett, rá nem sokkal a tűzoltóság is. Sajnos az első tűzoltó autó, amely a helyszínre érkezett nem tudott segíteni a ló kiemelésében, mert nem volt rajta olyan daru, mely azt lehetővé tette volna. Másfél óra múlva jött egy másik, melynek segítségével a tűzoltók kiemelték a lovat. Utánunk nem sokkal ért oda Vőn Zoltán (remélem jól írtam a nevét) aki hozzáértésével azonnal tudta mit kell tenni és végig a segítségünkre volt a ló kimentése közben. Meg kell jegyezzem, hogy az elmúlt évek alatt, amikor tűzoltók segítségét kellett igénybe vennem lómentéseink alkalmával, csak jót tudok róluk mondani. A hozzáállásuk, az állatszeretetük.. szóval tök jó fejek! A hatósági állatorvosokról is kialakult egy véleményem (és nem szeretnék általánosítani, úgyhogy tisztelet a kivételnek) de sokszor úgy érzem, hogy pont ők azok, akiknek az állatvédők púp a hátukon, és csak a plusz munkát jelentjük nekik. Amikor egy hatósági állatorvos azzal érvel, hogy vannak ettől sokkal rosszabb állattartóhelyek is, akkor ledöbbenek, és elgondolkodom azon, vajon ők milyen szemmel nézik az állatot?! Úgy érzem pont ők azok, akiknek segítségével tenni kellene azért, hogy felszámoljuk az ilyen, és hasonló állattartóhelyeket.
Miután sikeresen kiemelték a lovat, és bevezették a számukra - már említett- juhhodályból kialakított borzadályos körülmények uralkodta tákolmányos helyre, ahol sorstársai béklyóval a lábukon harmadmagukkal álldigáltak a boksznak nem nevezhető rudakból, lécekből kialakított helyükön. Egy csődőr lekötve, igen siralmas állapotban mit sem törődve a körülötte zajló eseményekkel, közömbösen állt nyomorúságos helyén. Szerettem volna a kimentett lovat elhozni, de a hatósági állatorvos szerint nincsenek közvetlen életveszélyben, és ezért nem indokolt a kobzás. Végül is nem az első eset volt ez a mostani, azzal a különbséggel, hogy az előzőleg beesett ló sokkal több ideig volt az árokban. Ezek után elmentem a rendőrségre, és feljelentést tettem állatkínzás miatt a tulajdonos ellen.
Fájó szívvel álltam a karám mellett, és néztem terrorban tartott öregecske ménesemet, ahogy Bravó kivételt nem téve terrorizálta sorstársait. Még mindig nem jutottam érdemleges magyarázatra a lovak viselkedésével kapcsolatban, hogy miért is tűrik hogy így megalázza, és okkal, ok nélkül bántalmazza őket egy ilyen kis ló. Megpróbáltam az ő szemükkel nézni Bravót, igaz, hogy kicsi, de szerintem egy kimondottan „csinos” hetyke lovacska. A hónapok teltével, mióta az enyém lett, illetve Bottyán Equus-osnak mondhatja magát, abban a gyönyörű szép szemében a magam részéről barátságos bizalmat látok kialakulni az ember felé. Akkor a lovakkal vajon mi a baja??? És ők mit láthatnak benne??? Egy UFO-t?! Vagy valamiféle szörnyeteget, hogy ilyen szinten rettegnek tőle, hogy még a téli szőrük is megállt a növésben?!?! Sajnos a napok teltével nem változott a tarthatatlan helyzet, az I-re az tette nálam fel a pontot, mikor az egyik nagyon beteg lábú kancát vette üldözőbe, ki rogyadozó lábaival amúgy is meggondolja kétszer, hogy elinduljon e A-ból B-be. Éppen ezért fájós lábú lovacskám állandó tartózkodó helyét a részükre feltálalt szénadomb mellett részesítette előnyben, és ha nem volt éppen más felé dolga, állandóan ott tartózkodott. Ez a tény, hogy Mahol ókor-ókor bizony még pihenget is ebben a szénakupacban a többi lónak soha nem volt ellenére. És akkor jött Bravó…
Kiszúrta magának Maholt, ahogy ott egyedül komótosan szálazgatta a szénáját, reménykedve abban, hogy Bravónak megesik rajta a szíve, hiszen ő már nem tud olyan gyorsan menekülni előle. Mikor láttam, hogy Bravó támadásba lendül ellene, csak tátogtam, mint valami partra vetett hal, hang nem jött ki a torkomon, de ha jött is volna, Bravót ez nem igazán érdekelte volna. Maholt másodperek alatt beérte, és tátott szájjal beleharapott az oldalába. Ez a látvány magáért beszélt, és azonnal megszületett a döntés, kötőfék, és Bravó visszamegy az elkülönítő karámba. Nem tudom hogyan tovább, nem tudom miért nem tud, illetve miért nem is akar szocializálódni fajtársaival, de bízom benne, hogy egyszer talán ennek is eljön majd az ideje…
Úgy éreztem eljött az ideje, hogy a Hort és Hatvan közötti tanyáról elkobzott lovakat összeszoktassuk az "őslakossággal".
Kicsit félve neveztem meg a fiúknak a napot, mikor kezdjük a számomra mindig szorongással, félelemmel várt eseményt. Gondolom mindenki tuja a lovak között is, mint minden állatfajnál megvan a hierarchia. Azt azért tudnunk kell, öreg ló nem vén ló, ha a tét nagyságát nézzük. Az összeszoktatás nálunk úgy zajlik, hogy a belső nagy karámban maradnak az újoncok, az őslakosokból a legdominánsabb egyedeket általában kettesével beengedjük közéjük. Ez így megy napról napra, hétről hétre, míg mind az összes ló meg nem ismerkedik az újoncokkal. Hát nem mondom, néha égnek áll a hajam, szívem a torkomban dobog, mert annyira féltem őket, nehogy komoly sérülést okozzanak egymásnak, márpedig erre minden esély megvan. El kell mondanom, életem folyamán még ilyet nem igazán tapasztaltam, amilyet Bravó produkált, mert hogy már van becsületes nevük a horti lovaknak is! Bravó egy herélt (most már) Bizsu egy kanca, és Bingó is egy kanca. Amit még tudni kell róluk, mind hárman a kis ló kategóriának felelnek meg, feltételezem a felelősség nélküli szaporításuknak, és csikó kori tartási körülményeiknek köszönhetően. Az előzőeket csak azért ecseteltem így precízen, mert nyomós okom van rá, hogy miért is mondom azt, hogy borult a hierarchia a ménesemben, mely jelenleg 41 lovat számlál. Szóval Bravótól, ha hiszitek, ha nem mind a 40 lovam fél, mit fél, retteg!!! Úgy viselkedik velük kint a legelőn, mint egy nyájat terelő juhász, oszt, szoroz, szelektál, kancák ebbe a sarokba, heréltek abba…. Semmi cicó! És ez számomra érthetetlen, felfoghatatlan egy ló, aki inkább egy nagyméretű póninak felel meg, mitől képes erre… Nem tudom elképzelni mit látnak benne a lovak, kor ide, kor oda… Ez idáig egy 22 éves herélt volt a vezér, és egy 12 éves kanca, ahogy az indiánok mondták: „mindenki anyja” az irányító. Mióta Bravó kitette a patáját a legelőre minden összeomlott. Jó, természetesen tisztában vagyok vele, nem a méret a lényeg, de ez esetben akkor mi?!?! Most egy pár napig ezen morfondírozom, és próbálom megérteni. A fotók Bravóról és két sorstársáról magukért beszélnek.
A horti lovak elkobzáskor:
íme Bravó:
Hát elmondhatom a mai nap igazán rumlis volt állatotthonunkban. Múlthéten bejelentkezett egy újságíró a Magyar Nemzettől, rá két napra Pataky Kata, (ki a lovak kapcsán a szívem csücske…) a Tv2-vel látogatna el egy forgatásra hozzánk. Hurrá, hurrá, nagyon boldog voltam, hiszen ez azt jelenti, hogy viszik a hírünket szerte és szét, márpedig erre igen csak nagy szükségünk van!:)
Nos, ahhoz képest, hogy Katával két órára beszéltük meg jövetelüket az újságíróval 11 órára… Ettől függetlenül egy kicsit átrendeződtek a dolgok. A megbeszélt időpontokhoz képest, az újságíró két nappal az esemény előtt, Kata egy nappal előtte hívott telefonon, hogy bocsi Évi, de másként alakultak a dolgok, és ha nem gond, reggel 8-ra tudunk menni, de akkor én már tudtam, hogy az újságírónak is változott a programja, Ő 9-re tette át az időpontot… Még szerencse, hogy az én programom nem változott…..:) Na jól van, ebbe majdnem belegabalyodtam, a nehezén túl vagyok az időpontokkal kapcsolatban és még talán érthető is volt. Húha, gondoltam, most ezt hogy oldom meg?!?! Hiszen mindkettőjükre borzasztó nagy szükségem van. És a sok jó ember, kis helyen is elfér mondás példájára hittem benne, hogy lesz ahogy lesz. Várva vártam Őket, és Ők meg is érkeztek, pontosan egyszerre… Tehát a másodszor megbeszélt időpontot sem figyelembe véve…..:) Na mindegy, lényeg, hogy ideértek. Úgy éreztem újságíróm nem igazán örült ennek az egyszerre való érkezésnek, ezért Katához fordultam savanyú ábrázattal, és kértem érezze magát otthon, és vigye körbe a stábot, míg én beszélgetek az újságíróval. Így is lett. És én bízom benne, hogy egy jó kis cikket rittyent beszélgetésünk tartalmáról. Ami véglegesen jóra sikeredett, mármint beszélgetés. Na mindegy, majd meglátjuk ha megjelenik az újságban. Megköszöntem érdeklődését állatotthonunk iránt, és búcsút vettünk egymástól. Reménykedem benne, hogy egyszer csak úgy, családostul visszatérnek hozzánk egy kis ló illatot szívni. A Tv2 stábja éppen akkor tért vissza a legelőn való forgatásról, s legnagyobb meglepetésemre kit véltem felfedezni a sok ember között?! Na KIT?! Till Attilát! Biztos mindenki tudja ki Ő. Végül is én is csak azért lepődtem meg, mert hogy ilyen műfajban is jelen van, mármint az állatokkal kapcsolatos témában. Nagyon jópofa egy figura, örülök, hogy személyesen is megismerhettem Őt. Kellemes hangulatban zajlott a forgatás, ugyan a lovaim nem igazán díjazták a sürgés forgást, mert jóval elcsúszott a kimenetelük a legelőre, melynek nem tetszését némelyikük ki is nyilvánította, nyerítéssel, dobogással, kinek épp mi jutott az eszébe.
Jaaaaj, hát Pataky Katát be se mutattam!!! Mert én kis naív azt gondolom Őt minden lovas ismeri, vagy csak engem, no meg a lovakat tenné boldoggá, ha minden ember ismerné?
Nos, Pataky Kata Monty Roberts instruktor. És Ő az, aki sokat tett azért, hogy ezt elmondhassa magáról! Ez történt a mai nap, én minden pillanatát élveztem a rettentő szél ellenére, mert hogy ma az is borzasztóan fújt, mit fújt?!?!? SŰVÍTETT!!!!
Úgy döntöttem, már nem is írom, hogy hétvége, hiszen mindig hétvége van, olyan hamar elmegy egy hét, hogy szinte fáj! Bizony bizony kimenős voltam a tanyáról, még pedig a lovas világkupán voltam! Sajnos minden igyekezetem ellenére a fogathajtás közepére értem oda, pedig úgy érzem ez az egyetlen lovas sport amely egy kicsit közel áll a szívemhez.
Bánatomra nem magyar győzelem született, de hát ez már tavaly is így volt. Ha valaki nem tudná, az Ausztrál versenyző nyert csodálatos lovaival. Lázár Zoltán negyedik lett. Kár-kár! Nem tudom mit károgok annyit, hiszen voltak Ők már világbajnokok, mármint a Lázár fivérek, úgyhogy méltán lehetünk rájuk büszkék! Azért azt is gyorsan elmondom, Lázár Zoltántól kaptuk a jegyeket. Jó, mi?:)
Azt hiszem én nem vettem volna jegyet, mert nem volt nehéz kiszámolnom, hogy a négy jegy árából (amit szeretettel kaptam) két és fél nagykocka szénabálát vehetek....és ha ebben az ínséges időkben választanom kell, akkor asszem a báláknál maradok!
De végül is jutott is, maradt is, és én jóleső érzéssel konstatáltam, hogy milyen sok lószerető ember él Magyarországon. De vajon mi miért nem érzékeljük ezt az Adó 1% felajánlásánál??? :( Tán azért, mert a paci.hu-n azt olvastam, hogy „melyik kutyamenhelynek adjuk az adó 1%-ot?” beszélgette két lovas ember!!! No nem mintha bármi gondom is lenne a kutyákkal, hiszen állatotthonunkban lassan több kutyus él, mint ló, és én imádom őket is!
TUDOM!!!!!!!! Mert nem tudnak rólunk….. Vagy: Kevés a marketingünk….. De hát ezekre már nem marad energiám, időm, és pénzem, elismerem! Na mindegy, optimista ember vagyok, az is maradok, hiszek Istenben és a csodákban, márpedig azok vannak, higgyétek el, ha én mondom!:)
Visszatérve eredeti témámhoz, vagyis a kimenős napomhoz, jó volt látni azt a sok gyönyörű, ápolt, egészséges lovat, mely nekem ritkán adatik meg ha kilépek a tanyáról.
És zárszóként, azzal a gondolattal a fejemben jöttem el a rendezvényről, talán ezeket a lovakat kikkel sikereket érnek el gazdáik, egy életen át megbecsülik… Úgy legyen!
Egyszer régen, egy kora tavaszi napon láttam meg őt, ahogy utolsó erejével, lóerők kevés számával felvánszorgott a meredélyen, mely állatotthonunkhoz vezet. Rozsdásan, az idő vasfogának nyomával, az élet megtépázott nyomaival a testén parkolt le a ház előtt. Fogadására hárman is jelen voltunk, Győző unokaöcsém, Férjem, s jómagam. Az én női szemeimnek igen-igen rossz látványt nyújtott, de Győző szemében megcsillant a fény, és én rögtön tudtam komoly tervei vannak vele. Én a magam részéről csak annyit tudtam kinyögni: „na ne!!!” Hogy ebből a roncsból valamikor legálisan országúton száguldozó széna, szalma hordozó teherautó legyen hihetetlen volt számomra…Volt tulajdonosa lemondott róla a mi javunkra, és mi „befogadtuk Ivecot mindenféle szép reménnyel telve a jövőre nézve”….:) Bíztam a fiúkban, „szaktudásukban” Futrinkában, mert hogy ez lett a becsületes neve! Ahogy teltek, múltak a hónapok Futrinka egyre szebb állapotba került, s mikor már utolsó simításkén kézzel ráfestve immár a fehér színt ott állt a garázs előtt, pompásan, várva a másnapot, hogy átmehessen a vizsgán. Hát izgis volt! De Futrinka nem volt hálátlan, nem hagyott cserben minket, és átment a vizsgán, azóta is hatalmas segítséget nyújtva állatotthonunknak, mert vele legalább a fuvarköltséget megspóroljuk, az amúgy is hatalmas költségek terhe mellett. Egy szónak is száz a vége, ezúton is köszönjük, hogy megkaptuk Futrinkát a volt tulajdonosától, s talán lesz még hasonló adományozó, kinek örökbe fogadhatjuk már feleslegessé vált szállítóeszközét, melyre több bála is elférne egyszerre.
Szeretem a hétvégét, mert a borongós időjárás ellenére azért jön egy-két látogató. Jól eső érzéssel tölt el, hogy vannak emberek, kik egész heti munka után bennünket választanak egy kis kikapcsolódásra, feltöltődésre ebben a rohanó világban. Ilyenkor minden pacinak jut egy kis finom répa, alma, kutyusoknak kutyacsemege, és ez okból kifolyólag szerintem ők is örülnek a hétvégének. Ha megáll egy autó a ház előtt, tudom, hogy jöttek látogatók, mert a sok-sok kutya olyan borzasztó örömugatásba kezd, mintha egész héten nem kaptak volna enni. Természetesen itt voltak a kutyasétáltató barátok is, a kutyafalka legnagyobb örömére. Időszerű látogatását tette nálunk egy kedves barátom, Adrienne, kinek életútja, (mármint a lovas életútja) számomra oly tökéletes példája annak, ha valakit egyszer megérintett a lovak közelsége, illata soha azt az érzést el nem hagyja, mert valahol a szíve mélyén ott van szunnyadva. Hú ha, ez majdnem rímmelt is! :))
Szóval az én kedves barátnőm egyszer egy nagyot perecelt egy lóról, de nagyon nagyot! Műtét, több hetes gyógyulás, félelem a lótól, lovaglástól lett a következmény. Közel 10 évig bírta ló nélkül, és most újra lóra pattant, és a Tőle megszokott kedves stílusban viszi a hírt rólunk, Szilajnak álcázva magát...:) Havi rendszerességgel frissíti honlapunkon az eseményeket. Ja, és a Duna Tv-n leadták a pár perces kisfilmet rólunk, ha valakit érdekelne, a következő linken eléri.
http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=716434&pid=615433
30:20 - nál kezdődik a Bottyán Equus...:)
Örömben, élményben gazdagon, hiszen kinek megadatott a sok nehézség ellenére is, hogy állatok között élhet, érzi ezt igazán. Volt látogatóm aki csak azért jött, hogy megérintsen egy lovat és illatával az orrában térjen vissza a város benzin gőzös nyomasztó világába. Egy cég képviseletében két kedves hölgy is járt nálunk, elhalmozva állatotthonunkat hasznosabbnál hasznosabb dolgokkal, mint például kötszerek, sebtapasz, stb-stb...A kutyacsalád, kik a napokban kaptak menedéket nálunk, át lettek költöztetve egy számukra kialakított kennelbe. Úgy gondolom ott jobb helyük lesz, mint a bokszba bezárva, mert szabad járásuk van dolguk végzésére, szaladgálásra, játszásra. A lovaim komoran bámultak ki a fejükből a legelőnek nevezett pusztába, hiába próbáltam őket vigasztalni lesz még zöld fű, napsütés, langyos eső utáni dagonya, nem derültek jobb kedvre. Szerintem pontosan tudják miről beszélek, jobban mint én. Kezdenek átmenni "maciba", egyre dúsul, vastagodik szőrük, felkészülve az előttünk álló télre. Ma kutya ügyben kerestek bennünket, be tudunk e fogadni egy kutyust, sajnos nemet kellett mondanom, mert nem vagyunk fölkészülve ilyen sok kutyatartására, a már meglévő állomány terhére. kutyaházra, faanyagra, drótkerítésre lenne szükségünk, nem is beszélve etetésükről, orvosi ellátásukról, ivartalanításukról. A vonalat meg kell húznunk, és várni valamilyen csodára, márpedig csodák vannak, én már csak tudom!
Attól függetlenül, hogy ez a nyamvadt náthám még egyáltalán nincs visszavonulóban szervezetemből, melyet befogadtam, de minek...?!?! Hiszen meg sem kérdezett, hogy befogadom e....... Hát ennyit az immunrendszeremről. Na mindegy, kicsit össze lapátoltam magam, és addigra pont meg is érkezett a kovács. Barbi lovacskánknak volt itt az ideje patkócserére. Barbi betegségének történetét valószínűleg sokan ismeritek. Egy bő óra leforgása alatt fel is került az új gyógypatkó annak rendje és módja szerint. Barbi már olyan szinten megszokta ezt a hosszú ideig tartó speciális patkó feltevését, hogy én néha már úgy látom direkt örül, hogy ennyi ember veszi körül. Hiszen köztudott, hogy hónapok óta bokszfogságra van ítélve. A kovácsot faggatva véleménye szerint javul e Barbi patája, szomorúan veszem tudomásul gyógyulásával kapcsolatos véleményt, mely ezidáig nagyrészt a "talán", illetve "lehetséges", "várjuk ki a végét" válaszok voltak. Azt a tényt tudomásul veszem, hogy Barbi soha nem lesz terhelésre, lovaglásra alkalmas ló. De arra hogy szeressük, ápoljuk talán még nagyon sokáig velünk marad. Ezeket a szomorú gondolatokat a fejemből száműzve egy időre gyorsan összedobtam egy spenótos tojásos galuskát, pritamin paprikával megszórva, kihasználva a forrásban lévő gőz adta lehetőségeket egy kis inhalálásra. :) A remekművem szinességét nézve máris színesebb lett a nap is.:)
Nos, az előző naphoz képest sokkal betegebb vagyok, mint kéne. A tüsszögésem átment köhögési rohamokba, és néha úgy érzem, hogy "kiköhögöm a tüdőm..." És olyan hangok jönnek az orromból orrfújás közben, hogy egy elefánt is megirigyelhetné. No, de a mai irományom ihletői a méhek. Szinte röstellem, hogy soha meg nem említem őket, pedig igen hasznos élőlényei a természet körforgásának. Na de lássuk csak, mi is a történet, melynek leírását a reggeli teázásom ihlete meg, ahogy csorgattam az aranyló nedűt a teámba. Nem messze állatotthonunktól éldegél egy ember, kinek sok sok méh családja van, és a méhek termelte pénzből szaporítja anyagi javait a nyugdíján felül. Egyszer aztán úgy esett, hogy megkérdezte tőlem, nem szeretnék e méhekkel is foglalkozni... Azt mondta: "Nagyon elszaporodtak nekem a méheim, és fölöslegessé vált egy pár család" Gondoltam, Isten ments', hogy ezeket a szúrós jószágokat idehozzuk a tanyára... Ám a beszélgetésnek fültanúja volt Győző, aki immár 12éve velünk van jóban, rosszban egyaránt, azt a javaslatot tette, hogy próbáljuk meg, Ő bizony elszöszög velük. Na, a vége az lett a beszélgetésnek, hogy elfogadtuk/befogadtuk őket, és Győző jóvoltából évek óta finom adalékmentes mézet csorgatok a teámba.:)
Ma az történt, hogy reggelre tök náthás lettem. Méghozzá az orrfacsarásos verzióval indult, olyan tüsszögési láncrendszerrel indított nálam, hogy azt hittem most már soha nem is hagyom abba. Míg kávém kortyolgattam Totó cicám végig ebben a pózban, amit a képen is láthattok leste mi is történik velem. Végül is sikerült úrrá lenni a helyzeten az Otrivin orrcsepp segítségével. Egy kicsit lelassulva végeztem napi teendőim, de azért ennek ellenére csináltam pár fotót állatotthonunk legújabb lakóiról, kik egyre bátrabban közelednek felém ha megyek hozzájuk látogatóba. :) A szomszédos boksz lakója egy fekete csődőr, akit igen kemény fából faragtak, olyannyira, hogy nem is tettem mellé lószomszédot, mert olyan szinten bevadul, hogy az elválasztó rudak ellenére mindenkiről majd lehull a szőr, ha átnéz rá... De úgy látom Kutyáékat elfogadta, és tartja is velük a jó szomszédi viszonyt. Szerintem biztos arra gondol, a kutyát tisztelni kell, hisz az ember legősibb barátja. Ki már ott volt annál a bizonyos tűznél, amikor a ló még csak leskelődött, na persze ő magától oda se ment volna...
Az elmúlt hét sem múlhatott el úgy, hogy ne került volna állatotthonunkba új kutyus, mit új kutyus.... HAT új kutyus!!! :) Tehát egy kutyamama 5 kölykével. Telefonhívás, miszerint Erdőkertesen találtak rájuk önkéntes állatvédők. Sajnos egy kutyás menhely sem tudta fogadni őket. Hogy a sok próbálkozás után, hogy jutnak el végül a Bottyán Equushoz a lelkes önkéntesek, azt nem tudom....:) Persze őket is tiszta szívemből becsülöm, állatszeretetükért tenni akarásukért. De hát végül is mi lómenhely lennénk, az egy dolog, hogy lassan már több kutya él állatotthonunkban, mint ló. Pedig már igen, igen rezeg a léc fenntartásunkért. Ahogy fölfogtam a kérdést, rögtön bekapcsolt agyamban a piros lámpa: NEM, NEM, NEM, NEM tudunk több állatot fogadni kevéske támogatottságunk mellett... :( De a szívem mást diktált és fél órán belül itt is volt a kutyacsalád...:) Megmentőik mindent megígértek, segítenek nekik gazdit találni, és segítenek ahol tudnak, és én bízom bennük. De akkor is, könyörgöm emberek, ne tegyétek ezt velem, kik elhagyjátok, kidobjátok állataitokat!!!!!!! Hisz nem szeretnék olyanná válni, mint azok, kiket elítélünk, mi állatszerető emberek. Hiszen minden kis "nyamvadt" életért felelősséget kell vállalnunk, ha egyszer befogadtuk őket. De a már itt élő állatok érdekében meg kell gondolnunk, hol a határ, hiszen az ő rovásukra nem mehet. Szerintem az utóbbi mondatokat valahová máshova kellett volna írni, mert feltételezem, aki ezeket az oldalakat olvassa, ugyanúgy gondolkodik, mint én. Újonnan befogadott kis családot egy bokszban helyeztük el, mivel a kutyaházak fullon vannak, és a mi házunkat is 9 kistestű kutyával osszuk meg. Ahogy leültem közéjük a szalmába, szívet melengető érzés volt látni a kutyamama szemében a megnyugvást, hallgatni a kicsik elégedett cuppogását szopizás közben anyjuk test melegében. A képek magukért beszélnek, gyönyörű kiskutyusok, és én ezúton is kérem, ha valaki úgy érzi, jó gazdája tudna lenni valamelyiknek, kérem jöjjön el érte.:)
Megint elmúlt a hétvége, persze eseményekben gazdagon. A látogatók között üdvözölhettem Vadon Janit és kedves családját. Látogatásuk célja időről-időre örökbefogadott lovacskájuk meglátogatása. János és kislánya választása Szilajra esett, talán Szilaj szomorú sorsa volt a választás oka. Szerencséjük volt, mert a lovak egy része (köztük Szilaj is) ezen a hétvégén bent voltak az istállóban, mert megkapták az ezidőtájban esedékes Resequin vakcinájukat. A lényeg, a lényeg testközelben szeretgethették, simogathatták névlegesen örökbefogadott pacijukat. Jóleső érzéssel néztem a családot, ahogy egyik bokszról a másikra járták az istállót elhalmozva a lovakat szeretetükkel és persze a részükre hozott répával. Jani hírét vette egyre szaporodó kutyafalkámnak, így ők sem maradtak ki az adományozásból. Vadon Virág a kislányuk, (muszáj voltam kiírni a teljes nevét Virágnak, mert annyira tetszik!!!:)) ) Ilyet! :) Vadon Virág, nagyon jóóó:) Tehát Virág, még egy kicsit bizonytalanul közelíti meg a lovakat, de korát meghazudtoló viselkedéséből, beszédjéből érzem a belőle áradó szeretetet az állatok iránt, melyet úgy érzem otthonról hozott.:) Nagyon jót beszélgettünk Janival és kedves feleségével, (na nem a Class Fm-ről,) erről is, arról is, az élet folyásáról.
Beszélgetésünk során megtudtam Jani igen nagy csodálója a váraknak, és ha ideje engedi be is veszi őket.:) Ebből a szempontból rokonlelkek vagyunk, hiszen engem is elvarázsol és időben visszarepít a várak, vagy ódon épületek látványa. Azon gondolkodom, vajon milyenek voltak azok az emberek, akik azok között a falak között éltek…? Vajon szebb volt akkor a világ…? Vajon boldogabbak voltak akkor az emberek…? Ezek olyan titokzatos dolgok számomra, mint egy egy öreg lovam gyönyörű szép szeme.
A mai nap igazán mozgalmas volt az állatotthonunkban.
Reggel fél 8-kor a lovak vakcinázásával indult a nap Dr. Kurucz János jóvoltából. Ez azt jelenti, a mai napot bokszfogságban töltötték lovaink. Nem igazán viselte meg őket, hiszen egész nap szórakoztatva voltak különböző korosztályú emberek révén, kik elhalmozták őket szeretetükkel, és több kiló sárgarépával és almával. A Rügyek és Gyökerek Egyesület önkéntesei özönlötték el a legelőt lapáttal, gereblyével felszerelkezve. Szokásos félévente történő összejövetelük célja a Bottyán Equus állatotthonban lócitrom mentesítés, illetve legelő takarítás volt, no meg egy kis kutyasétáltatás. : ) Nagy örömömre szolgál az a tény, hogy évről évre egyre többen csatlakoznak e nemes feladat elvégzéséhez. Persze lovaink fittyet hányva a nagy takarításra, holnaptól újra és újra az elől be, hátul ki biológiai életritmusuknak eleget téve ugyanúgy telekakálják a legelőt egy-két héten belül. De hát el kell fogadnom ezt a tényt, ez is hozzátartozik a lótartás szépségeihez. Márpedig 43 ló szépen termel! : )
Ezen kívül 11 óra körül beviharzott a menhelyre 50, azaz 50 fős gyerekcsoport, kiknek látványától a menhelyen élő összes cica eltűnt a szélrózsa minden irányában….:) Míg kint a legelőn folyt a munka dandárja, addig bent az istálló előtt rotyogott a paprikás krumpli. Önkéntes szakácsunk igencsak kitett magáért, vagy mert én pucoltam a krumpli nagy részét, nem tudom, a végeredmény magáért beszélt. (haha) :): )A gyerekeknek tartottam egy kis előadást az állatotthonunkról, a felelősségteljes állattartásról, melyet megkoronáztunk egy kis feladat megoldásával, és a program végére egy jó kis futóversennyel. : )Egy szónak is száz a vége, nagyon jól és tartalmasan telt a mai nap itt a Bottyán Equusnál! Ezúton is köszönöm a Rügyek és Gyökerek Egyesület Önkénteseinek segítségüket, adományaikat, melyeket a menhelyen élő lovaknak, kutyáknak, cicáknak hoztak! Tavasszal szeretettel visszavárom Őket, mert egy nagyon kedves, szimpatikus, összetartó csapatot ismertem meg bennük. No persze addig is, mi szedjük a lócitromot „magányosan” a legelőről… : )
Úgy bizony! Még ha nem is olyan kedves vendég, de akkor is csak vendég! :)
Még pedig egy hatalmas bakkecske, ki vélhetőleg rajzfilmbeli rokonáról kapta a nevét: Mekk Elek. Csak ő Mekk nélkül, csak simán Elek. Tehát Elek a mai napon érkezett hozzánk, személyes invitálásomra, gazdája engedélyével, ki pár sarokkal odébb lakik. Szóval a menhelyen él 3 leány kecske, név szerint: Ircsi, Pircsi, és Mircsi. „Előző életemben” is volt kecském, szomszédaim nagy örömére, meg az enyémre. Én szerettem őket, mert nagyon ciki tud lenni egy kecske, a tejéről nem is beszélve. A volt szomszédaim annál kevésbé értékelték őket, tuti mindent válogatás nélkül lelegelte2k ami átlógott hozzánk. Tehát Elek nálunk való látogatásának komoly oka van! Szeretném, hogy legyen tejük a leányoknak, és ahhoz bizony szükségem van Elekre… Ircsi a saját kecském, Pircsi „kondérból ugrott ki” még időben, Mircsi akinek igen rossz természete van, egy másik állatotthonból került hozzánk. Most nem szeretném részletezni, mi is történt Elek és a 3 grácia találkozása után egy-két órával, mert nincs piros karikám, benne egy 18-as felirattal… Visszatérve a kecsketej fontosságára állatotthonunkban, hamar bebizonyosodott, a kecske tején minden állatot fel tudok nevelni.
A kecsketej gyógyító értéke már az ókorban ismert volt. Hippokrates az ógörög orvos gyógyszerként használta a kecsketejet különböző betegségekre. Már a 16. században Paracelsius természettudós és orvos, a kecsketejet nagyon értékesnek tartotta és a kecsketejsav különös gyógyító hatását hangsúlyozta. A kecsketej gazdag foszforban, kalciumban és nyomelemekben. Ezenkívül linol és lensavat tartalmaz, amelyet a test magától nem tud felépíteni, és még sorolhatnám, de nem sorolom. A kecsketej szinte minden állatfaj esetében is kitűnő orvosság. Abban az esetben, ha a csikónak dajkára van szüksége, a kecske ezt a szolgálatot is remekül ellátja, a kiscsikót életben tartja és felneveli tejével. Nos ezekért az értékes dolgokért van szükségünk a menhelyen erre a csodálatos kis állatra, mint a kecske. Rögtön eszembe jutott két mondás is a kecskékről. Az elsővel nem igazán értek egyet, miszerint: "a kecske a kórón is megél", vagy pedig: +szegény ember tehene". Elek előreláthatólag még egy ideig nálunk vendégeskedik, míg nem tesz eleget "feladatának". :) Tavasszal ígérem bemutatom Nektek, illetve Önöknek Elek vendégeskedésének következményeit, vagyis a kis gidákat. :)
Szomorúan indult a mai nap, itt nálunk.
Meghalt Gyula, a törpenyuszink. 9éves volt. Előző este még nem tapasztaltam semmi jelét annak, hogy beteg lett volna. Komótosan elfogyasztotta a számára feltálalt vacsoráját, desszertként elnyammogott egy répa darabot, de csak úgy óvatosan, nyuszi fog ide, nyuszi fog oda, neki bizony már hiányos volt a fogsora. Érdekes életút volt az övé, volt gazdái kisbaba születésre hivatkozva vitték őt állatorvostól állatorvosig, hogy „végre már altassa el valaki” mert véleményük szerint a nyuszi és a baba nem fér meg együtt egy házban. De egy állatorvos sem vállalta, többek között arra hivatkozva, hogy Gyula nyuszi azon kívül hogy öreg, remek egészségi állapotban van, hajlott kora ellenére. Így aztán a sorsa Dr. Erdélyi Gábor rendelőjébe hozta, ki telefonált nekem, és elpanaszolta a szomorú esetet. Elmondta, hogy őt bizony nem viszi rá a lélek, hogy elaltassa Gyula nyuszit. „Kedves Éva, afelől érdeklődnék, van e még önöknél egy talpalatnyi hely egy törpe nyuszi részére?” Szerintem tudta, hogy lesz.:) Én meg úgy gondoltam, egy nyuszival többen leszünk, az már nem oszt, nem szoroz. Nem igazán szeretem az állatokat ketrecbe, kennelbe zárni. A 31 kutyánk is szabadlábon éli életét, „egy nagy kennelben” vagyis a házat körülvevő kertben.:) Persze vannak nehéz esetek is, összeférhetetlenek, ők a kennelesek. Gyula nyuszival is így voltam, az istállóban a zabosban rendeztük be lakhelyét. Persze ideje nagy részét kint a karámokban töltötte a lovak között, néha már úgy éreztem, kötelességének tartja időnként végigjárni a lovak között, hogy minden rendben van e.:) Fáradságos munkaköri tevékenységét kipihenve más-más bokszokban tért egy kis pihenőre. Az istállóban élő cicákkal is igen jóbaráti volt a viszonya, ókor-ókor ha rájött, mindegyiket „megugrotta”J Korához képest igen kemény legényke volt, nem számított cica, söprűnyél, vagy akár a lábam szára, ha Ő úgy kívánta. J Gyula nyuszit tisztességgel eltemettük, reménykedem benne, életének rövid szakasza, amit nálunk töltött, szép volt.
