Sajnos az elmúlt napokban is történt olyan esemény, ami borzolja a kedélyeket állatvédő körökben. Egy lótartó, aki olyan szinten kiéheztette a lovakat, hogy már nagy részük nem tudott lábra állni. Egy bértartott lovat már csak csörlővel lehetett felállítani, és feltenni a teherautóra. Beszéltem a ló tulajdonosával, aki bértartásban tartotta lovát azon a helyen, elmondása szerint régen járt a lovánál, mert beteg volt, és nem tudta, hogy ilyen nagy a baj. Ő értesítette az állatorvost, aki a helyszínen járt, és szembesült a lovak fizikai állapotával. Az állatorvos szerint, melyet telefonon történő beszélgetésünk alkalmával mondott nekem, volt egy fekete kanca, aki szintén nem tudott már felállni, de a bértartó hely tulajdonosa nem kért állatorvosi segítséget. Másnap reggel mikor visszatért a helyszínre a területileg illetékes állatorvos kíséretében, a fekete kanca eltűnt a helyszínről, a friss hóban lehetett látni, a nyomot, ahogy kivonszolhatták, vélhetőleg egy teherautóhoz, és elszállították ismeretlen helyre a lovat. A lótartóhely tulajdonosát, -és milyen az élet fintora- személyesen is ismerem, és sok-sok évvel ezelőtt ő hozta az alapítványba az öreg lovát, és soha többé nem nézett felé sem. Körülbelül 4 éve telefonon keresett, azzal, hogy nyitott egy lovardát, és kéri vissza Pentát iskolalónak, hát persze, hogy nem adtam az öreget. Szép sors várt volna rá is! A hatósági állatorvos szerint nincs ok a kobzásra. Hát egy kicsit elgondolkoztam, és nem igazán értettem vele egyet. Mert biztos, hogy ő is látta, és tudja, hogy két ló halt már éhen, és a többiek, kik még lábon állnak, a senyvesség határán állnak. Ezen való elkeseredésemben megtettem a lépéseket a történtekkel kapcsolatban Dr. Pallós Lászlónak, az ügy kivizsgálását kérve. A blog írása közben kaptam a hírt, hogy az Üllőre szállított ló elpusztult, és valószínű agyhártya gyulladása van. Egyébként talán lovas körökben talán ismerős a lótartó hölgy, aki nagyon szépen festi magát a lovas fórumokon, lovardájáról és lovas múltjáról. A neve Sidló Orsolya, mondhatom büszke lehet magára, sajnos sok hasonlóan lovakat tartó, és magára olyan büszke lótartóval együtt.

 

Úgy érzem, Sári életem egyik legtanulságosabb, de mégis legfájóbb lómentése volt. Nem volt szükség a hatóságra, aki kimondja a kobzás tényét, és oly fájó emlékeket idézett fel bennem gyermekkoromból.

A helyszínre érkezésünkkor egy zokogó lány fogadott bennünket, ki bemutatkozásunk után rögtön a lényegre tért és azonnal kivezette Sárit a lószállítóhoz. Úgy éreztem, szeretne mihamarabb túl lenni az egészen. Sári nem sokat gondolkodott, vissza-visszanézett megszokott otthonára, talán még szeretett volna valamit üzenni hátrahagyott csikóinak, kik egy boksz méretű helyen voltak állásban kikötve. Talán nem is gondolták, hogy soha többé nem látják anyjukat. Sára fejében lehet, hogy az öreg lóról szóló vers sorai jártak - vagy csak az enyémben? Biztos nem értette, hogy miért nem maradhat itt, ahol megöregedett, szolgált, és oly sokszor érintette a lány keze szeretettel. De ő bízott benne, ha a lány bocsátja útjára, akkor az rossz nem lehet. Sári néhány perces hezitálás után büszkén fölment a lószállítóra. Indulás előtt néhány percet beszélgettem a lánnyal, ki könnyeivel küszködve mesélte, 15 éve kapta Sárit ajándékba az apjától és most le kell mondania róla, mert hogy nincs ki gondozza, s különben is ott van még a másik kettő, az iskola és az APA DÖNTÉSE. Elmondása alapján próbálkozott máshol is az öreg Sárit elhelyezni, de kinek is kell már egy öreg ló... Többek között a Zakuszkás Andinál, ki szintén "lealázta" őt, az Ő szavaival élve. Persze ahogy először én is tettem, miért is kell túladni egy öreg lovon. Azon már meg sem lepődtem, hogy Andi nem fogadta Sárit, hiszen Ő maga is helyet keres az alapítványában élő lovaknak, tudomásom szerint elege lett az állatvédelemből. Ahogy ott álltam és hallgattam a zokogó lányt, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, melyet gyermekkoromban éltem át és soha sem feledek. Szüleim válása után egy ideig ment a harc, kinél éljem az életem. Apám, miután tudta, hogy imádom az állatokat, vett is nekem egy boxer kutyát, és azt mondta, ha őt választom, akkor a kutya, kit Stepkének neveztem el, az enyém lesz és csak is az enyém. Boldogságom határtalan volt és kimondtam, amit azóta ezerszer megbántam: hogy Őt választom. Hetekig feledtette Stepke minden bánatomat és szomorúságomat, de rövid idő után hiányozni kezdett anyám, a bátyám, a Sas-hegy, ahol felnőttem s tudtam, hamarosan hazamegyek. És így is lett. Stepkével elindultunk haza, s reménykedtem benne, hogy anyám megengedi majd, hogy a kutyám velem maradhasson. Már-már meglágyulni látszott, hiszen látta rajtam, mennyire szeretem a kutyámat, de eljött apám s elvitte az egyetlen lényt az életemből, aki mindenkinél jobban szeretett engem. Tizenéves fejjel nehéz volt megérteni, hogy a felnőttek mit miért tesznek. Úgy érzem életem ebben a szakaszában kezdtem el álmodozni arról, hogy ha majd egyszer felnőtt leszek, mit hogyan teszek.
Miután elindultunk hazafelé, a lány hosszan nézett utánunk és én nem tudtam kit sajnáljak jobban: Sárit vagy a lányt. Megígértem neki, hogy vigyázok Sárira, hiszen azért jöttem érte, hogy megadjam neki a hozzá méltó megöregedés esélyét. Hazafelé a lányért imádkoztam, hogy sikerüljön úgy az élete, hogy Sári csikói, kik ott maradtak, békés öreg korukat a lánnyal együtt élhessék...
 

Sárát hazahoztuk, holnap bővebben írok róla. Addig is egy pár fotó:

menjek vagy ne menjek?

itthon a boxban

 Úgy igazándiból nem történt semmi különös, és mégis történik mindig valami, ami miatt bizakodón nézek előre! Az évnek e szakaszában a gyorsan olvadó hó miatt kialakult sár megkeseríti életünket. Most már igazán egy vigasztal: mindjárt itt a tavasz!!!

Dió örökbefogadó jelöltje hezitál, és én így már nem is igazán szívesen adom oda neki Diót… Úgy érzem, ezeknek a dolgoknak "szerelem első látásra" kellene lennie kutya és gazdijelölt között. No és persze egy nagy adag felelősségtudatnak! Azt hiszem…

A Váci Kerületi Állategészségügyi és Élelmiszerügyi hivatalból volt nálunk ellenőrzés. A Doktornő szigorúan végignézte, amiért voltaképpen jött, ezek után természetesen miről is beszélgethettünk volna, mint az állatvédelemről, no és főleg a lovakról. Mint kiderült neki is van egy lova, kiről sokat mesélt és én boldog voltam, ahogy beszélt róla. Mikor búcsúzásra került a sor (természetesen mindent rendben talált) miután végigvezettem állatotthonunk területén és bemutattam védenceinket egytől-egyig, csak annyit mondott: "Önök boldog emberek lehetnek és csak gratulálni tudok". Kell ettől szebb hétvége? Mikor becsuktam utána a kaput és kutyafalkám szűnni nem akaró ugrálása, tolongása kíséretében elindultam az istálló felé, úgy éreztem, a sok nehézség ellenére én tényleg egy boldog ember vagyok.

Önzetlen, tiszta szívű emberek által, kik új reményt hoztak az életembe, egy új kutyacsalád került a Bottyán Equus-hoz, nyolc kölyökkutya és egy anyakutya személyében, ideiglenes elszállásolásra. A történetük hosszú, de nálunk levő létük igen rövid lesz, hiszen egy hónapon belül elviszik Őket Németországba. Velük kapcsolatban minden anyagi terhet ez a maroknyi ember, köztük Ági és Mariann fedez. Csak reménykedni tudok, hogy Németországban megtalálják a felelősségteljes gondolkodású, szerető gazdájukat.

 Az elmúlt hetekben egyre több hívást kaptam rossz körülmények között tartott lovakkal kapcsolatban. Ezek sokszor fájó kérések, de elfogadtam azt a tényt, hogy nem tudom megváltani a világot, többek között szűkös anyagi helyzetünk miatt sem. Tudom, hogy meg kell húznom a határt, hiszen a már megmentett lovak és kutyák kárára sem gondolkodhatok felelőtlenül, bármennyire is fáj.

És mégis, ha öreg lóról van szó, rosszabbul érzem magam a bőrömben. Ez olyan igazságtalan, hogy ha egy ló megöregszik, és többé nem tudja szolgálni gazdáit, feleslegessé válik, meg kell tőle szabadulni csak azért, nehogy ott legyen vége az életének, ahol több évtizede szolgált. Sajnos az élet pedig sokszor erről szól az állatok világában is, és én piszok igazságtalannak tartom!

Telefonon kaptam a hívást, valaki ingyen odaadná a majd' 30 éves lovát, mert attól fél -idézem - „nehogy nála dögöljön meg, mert bizony nagyon drága az elszállítása a tetemnek, ön meg mindenképpen jól jár, mert ha maguknál döglik meg, tiszta haszon, mert megetetheti a kutyákkal. Amúgy nagyon jó ló, igen kezes, több csikót is dobott idős korában is.” Ezek a mondatok nagyon rosszul estek nekem, szeretném Őt befogadni, elhozni onnan, de félek a jövőtől, mert tudom, felelősséggel tartozom értük a mai nehéz világban is. Kérlek Benneteket, ha valaki ismerne olyan személyt aki örökbe fogadná Sárit, (mert hogy így hívják) nagyon hálás lennék érte, vagy bármilyen összeggel támogatni tudná az alapítványban való életét, nagyon megköszönnénk! Sári leírása: idős kora ellenére nagyon aktív, jó kedvű, jó étvágyú ló, rossz szokásoktól mentes. Segítségeteket előre is köszönöm!

Hétfőn reggel korán elindultunk Vecsésre a lovak miatt, lesz ami lesz alapon, mert hogy mint kiderült gazdájuk nincs állítólag külföldön tartózkodik, körözés alatt áll. Ezt az infót a vecsési rendőrségen kaptam az egyik nyomozótól. Tehát a két lovat az egyik szomszéd által olykor-olykor eléjük tett szénának nevezett takarmány tartotta életben. Hát most elmondhatom így még nem jártunk, hogy a mentésre váró lovak eltűntek a helyszínről, pedig ebben az esetben még gazdájuk sem volt. Tanácstalanul álltunk a rendőrökkel a terület előtt, azon tanakodva most hogyan tovább. Érdekes módon idáig nem igazán törődött senki velük és most mégis eltüntették őket az állatvédők elől. Biztos meg volt rá az okuk, hiszen nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Rövid tanácskozás után visszamentünk a rendőrségre, és megtettük a feljelentést állatkínzás és lopás miatt ismeretlen tettes ellen. Mint állatvédő csak abban bízok, hogy talán jobb helyre kerültek ezek a szerencsétlen lovak. Természetesen nem adjuk fel a hollétük felkutatását, úgy gondolom nehéz dolgunk lesz a vecsési tanyavilágban, melyről életképet kaptam az elmúlt napokba.

más...

Örökbe fogadható kiskutya:

Nem is tudom hol is kezdjem, annyi minden történt az elmúlt napokban voltak látogatók, voltak adományozók, hoztak a kutyáknak tápot, pokrócot, itatásra, etetésre alkalmas edényeket, egyszóval minden hasznos dolgot, amire egy menhelynek szüksége van. Egy libuska sajnos megbetegedett, be is hoztuk őt melegebb helyre, majd hétfőn elviszem az állatorvosunkhoz. Remélem nem valami fertőző kórság ütötte fel a fejét szárnyas védenceinknél. No majd az is kiderül, mint ahogyan az ég is kiderült itt Őrbottyánban. A lovaink méla bambulással élvezik a hidegben a Nap gyenge, melengető sugarait, mert hogy nagyon hideg van itt nálunk, de gondolom ezzel nem mondtam újat nektek... Autóba szállt, és útra kelt, (illetve beraktuk az autóba) Kannát, a Pumi mamát, kinek ezt a hülye nevet mentségemre nem én adtam!! :) Hiszen eljöttek érte örökbefogadói, kiket gyorsan meg is örökítettem csak a rend kedvéért, és hogy Nektek is meg tudjam mutatni. Bízom benne, hogy jó kutya lesz, és ehhez méltón jó kutyaélete, vidékre kerül egy másik kutya mellé. Indulása előtt Petőfi Sándor egyik számomra nagyon kedves verséből mormoltam neki, nem is tudom miért, de ez jutott az eszembe. Ugyan ő nem Morzsa kutya, de kicsit had idézzek a versből...

"Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’...
Anyám egyetlen jószága."

Ide mindig hazajöhetsz Kanna!

Nagyon szeretem Petőfi verseit, gondolom Ti is.

Kaptam egy bejelentést Király Pétertől, miszerint Vecsés külterületén egy póni és egy nagy ló tengeti mindennapjait. Nem bírtam magammal, és ahogy tehettem útra is keltem. A bejelentő kísért bennünket a lovak tartózkodási helyére, ahol szomorú látvány fogadott, melyet úgy érzem soha nem fogok tudni megszokni. A lovak soványak, patáik ápolatlanok, még hírmondónak is alig-alig láttam a területen szénát. A nagy ló nyakában egy lánccal, hosszúra toldott kutyapórázzal volt kikötve nyomorúságos helyén. A hosszúra növesztett szőre alatt érezni lehetett mennyire sovány. A szomszéd elmondása szerint gazdája hónapokkal ezelőtt kiment Angliába, és sorsára hagyta állatait. A területen az elmúlt hónapokban három kutya és egy kecske éhen pusztult. Azt nem értem, ha a szomszédok látták, márpedig látták, miért nem kértek előbb segítséget?! Persze szombat lévén nincs területileg illetékes állatorvos, nincs hatóság, illetve van, csak ugye a hétvége, az hétvége... a rendőrségen megtettem a bejelentést, hogy ott jártunk, hétfőn visszamegyünk, lesz ami lesz, majd beszámolok róla mi is történt, mit tudtunk intézni a lovak sorsával kapcsolatban.

Az örökbe fogadható kutyáink között talált rá Márta Dióra, kibe állítása szerint, azon nyomban bele is szeretett. Telefonon történt megbeszélésünk alapján abba maradtunk, hétvégén eljön az alapítványhoz, és megejti a nagy találkozást Dióval. De nem bírta ki hétvégéig, úgyhogy felhívott, és megkérdezte, eljöhetne e előbb. Én azt feleltem, természetesen várom szeretettel a megbeszélt időpontban. Ő jött is. Márta ahogy megérkezett, Diót áthoztam a kennel kertből és ő hozta is megszokott formáját. Bohóckodva üdvözölte az idegent, persze két másodpercenként szorosan a lábam mellett ülve. Percek alatt feloldódott az idegen kéz simogatására, kedves szemével azt súgalta felém higgyél benne, Ő is jó ember, bízhatsz bennem, én már csak tudom. És én tudom, hogy ő tudja! Egy kicsit rossz érzéssel töltött el, hogy Dió talán nem is tudja, hogy miért is jött az idegen, és talán az sorsa dől el hamarosan. Lehet, hogy új otthonba költözik. Mindig nagy dilemma előtt állok, mikor örökbe adok egy lovat, vagy kutyát, és mindig arra gondolok, hogy vajon az új gazdi is feltétel nélkül szereti őket, és elfogadja olyannak, amilyenek? Egy kicsit talán önző vagyok, de biztos, hogy ennek is megvan az oka, hiszen oly sokszor csalódtam már emberekben, Oly sok kegyetlenséget láttam már elhivatottságom során. De mostantól nem általánosítok, hisz egyre több állatszeretőember barátságát tudhatom a magaménak. Az örökbeadott állatkáim sorsát igyekszem követni, eddig hál’Istennek nem csalatkoztam. Végigvezettem Mártát az alapítvány területén, bemutattam állatotthonunk védenceit, idekerülésük történetét, beszéltünk Dió jó, és rossz tulajdonságairól, persze utóbbi nem igazán van neki! Búcsúzáskor Márta azt kérdezte tőlem, hogy Dió nem lesz boldogtalan, ha elkerül innen? Mert Ő úgy látja, hogy az itt élő állatoknak nem szomorú a szeme. És végig, míg Dió kísért bennünket, úgy érezte Dió szeretettel csüng rajtam. Egy kicsit úgy éreztem szíven szúrt a kérdés, de úgy érzem, hogy minden kutya megérdemli, hogy egy ember szeresse igazán, én ezt nem tudom neki igazán megadni, hiszen nagyon sok állat vesz körül. Végül is azt válaszoltam erre, hogy Dió boldogsága rajta múlik. Márta csak nézett rám, szinte Ő is elszomorodva a kérdésén, és talán nem is tudja, hogy ezzel az észrevételével mennyire boldoggá tett engem.:)

Azt mondtam nem fogom mindig azt írni megint hétvége, és lám mégis írom! Szörnyű érzés, hogy hipp-hopp megint eltelt egy hét, azt kell hogy mondjam, hogy bakker!!! Nem igazán szoktam csúnyán beszélni, de szörnyű, ahogy rohan az idő! Szóval megint elmúlt egy hétvége, sajnos nagyon kevés látogató járt nálunk, de megértem, hiszen az időjárás nem igazán kedvező. Szenvedünk is a nagy hóban a napi trágyaszállítással kapcsolatban. De egy látogató még is csak volt! Ugyan nem egy messziről jött vándor volt Ő, csak csupán Veresegyházáról jött. Előző napokban ígéretet tett, hogy eljön hozzánk, és Barbi beteg patájának gyógyulása érdekében „megadományozott” bennünket egy hónapra elegendő Biotin készítménnyel. De ha már itt járt kutyáinkról sem feledkezett meg. Nagyon jóleső érzés volt Vele beszélgetni, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy az emberek mégiscsak jók. Na nem azért, mert hozott Biotint, és a szatyrából előkerülő alma-répa miatt, hanem ami belőle sugárzik. Beszélgetésünk alapján úgy éreztem Neki sem mindegy az állatok sorsa, és méltányolja elhivatottságom az állatok iránt. Ez mindig jó érzéssel tölt el, hogy vannak ilyen emberek is, és előbb-utóbb megtaláljuk egymást. Nagyon hálás vagyok Neki, és ezúton is köszönök minden jó szót és tettet, mi Tőle származik! Ma ismét rákezdett a hóesés, de nem tudok miatta haragudni, hisz oly gyönyörű ilyenkor a téli táj, persze ha haragudnék, akkor is csak esne…:) A lovaknak is tetszik ez a téli világ, de azért ha eljön az este, szívesen jönnek be az istállóba a száraz szalmára. Ja és majdnem elfelejtettem, hogy Kedves Látogatóm, kit Áginak hívnak örökbefogadott egy kutyust, az Édesanyja részére, méghozzá a Pumi anyát, biztos emlékeztek idekerülési történetére, már csak egy kölyök maradt az alomból, de bízom benne, hogy hamarosan őt is örökbefogadja valaki.

Ismét kovács járt nálunk. A kobzott lovak patája érett meg arra, hogy Dezső Gergely (a kovácsok gyöngye) kézbe vegye a lovak patáját, szó szerint! A kobzott lovaink körmölése erőt és türelmet próbáló feladat kovácsunk részéről, hiszen ezek a lovak még nem igazán díjazzák ezeket a dolgokat, éppen ezért kellőképpen ellen is szegülnek. A lényeg a lényeg, túl vagyunk a körmölés viszontagságain, mindenki megúszta ép bőrrel. No és megérkezett a jó előre beharangozott hideg és hó, mely a lovakat hál' Istennek nem igazán viseli meg. Imádnak a hóban játszani, egymással kergetőzni. Csudaszépek a gyönyörű havas tájban! Kicsit felemeltem a zabadagjukat a hidegre való tekintettel. Sajnos kutyáink nem méltányolják a zord időjárást, de jó vastagon beszalmáztuk a kutyaházakat, és talán teli hassal könnyebb átvészelni nekik a hideget. A tél attól szép, ha esik a hó, gyermekkoromban is nagyon szerettem a havazást, mert olyan meseszerű ahogy a hólepte tájban a házak ablakában pislákolnak a fények, és füstölnek a kémények. Na és persze nincs jobb érzés egy szénaillatú istállóban hallgatni egy jászolban fekve a lovak prüszkölését, a komótos szénázgatásuk közben. Hát megint elkalandoztam vissza a gyermekkoromba egy kicsit, de néha ez olyan jó... Biztos Ti is így vagytok ezzel. Mondjuk most már annyira nem örülök a kemény télnek, mert felnőttfejjel minden sokkal nehezebb, többek között az állatok körüli teendők terén is. Széna, szalma szállítás, befagyott itatóvödrök, stb... Hát ennyit a gyerekkorról.

 Havas táj

Ismét túl vagyunk két kutyus ivartalanításán, melynek anyagi terhét egyre nehezebben viseli állatotthonunk kasszája. A lovak tartása mellett igen nehéz feladatként hárul ránk az egyre több kutya ivartalanítása. Természetesen a kutyák e fajta sorrendben kerülne hozzánk: egy szuka, egy kan, egy szuka, egy kan…. Érdekes módon még egy olyan kutyus sem került be a menhelyre, ki netán ivartalanítva, vagy chippelve lett volna. Pedig a repertoár széles, választék ügyileg, hiszen van közöttük szép számmal fajtatiszta kutya is a nyomokban felfedezhető ilyen, olyan keverék kutya mellett. Nagyon elkeserít az emberek közömbössége, és felelőtlensége az állatok iránt. Feltételezem Ti, kik a blogomat olvassátok egyetértetek velem, ezért kérlek Benneteket, az ismerősi, illetve baráti körökben beszéljetek ezeknek a dolgoknak a fontosságáról, és nem csak a Bottyán Equus Állatotthonért, vagy bármely állatvédő szervezetért, hogy netán egy kicsit könnyebb legyen az életünk, hanem a még meg nem születendő állatokért! Nagyon megalázó érzés segítségért kiáltani a nevükben értük, mikor tudom magam is, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben minden embernek is nehéz kenyeret tenni az asztalra a családjának. De nekünk, állatszerető embereknek akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy az állatok is érezni, szenvedni, szeretni képes élőlények, kiknek legalább olyan joguk van élni ezen a Földön, mint nekünk, embereknek! Nagyon sokszor éreztem magam már megalázó helyzetben, és természetesen kellőképpen meg is aláztak, mikor kéréssel fordultam némely emberhez, de soha nem pénzt kértem, arra ott van az adó 1%, egy kis reklámot kértem, melyre már végképp nem marad anyagi fedezetünk ennyi állat tartása mellett. No persze az évek alatt odajutottam, hogy a lelkem is eladnám értük. De azért azt tudnotok kell, amit teszek értük, a lovakért és a kutyákért, attól az én lelkem gazdagodik, és ez az érzés csak az enyém, és ez ad nekem erőt, hogy ne adjam föl elhivatottságom! Egy kicsit megint elkalandoztam, de én már csak ilyen vagyok. Szóval túl vagyunk egy szuka kutyus, és egy kan ivartalanításán, melyet le is fotóztam Dr. Erdélyi Gábor rendelőjében. Először nagyon sajnálom őket, de vigasztal az az érzés, hogy ők már nem szaporodnak, és egy-két napon belül már el is felejtik, ami velük történt.

 Ahogy ránéztem Teszkó mókás pofájára Szotyival ketten ültek egy széken apró kis konyhámban, és vasárnapi ebédem elkészítésének minden mozzanatát figyelemmel kísérték. Teszkó az alapítványba kerülésének történetét talán ismeritek, és emlékeztek rá, de Szotyiét szerintem nem. És én főzés közben azon gondolkoztam, hogy akkor ezt este elmesélem. A Misina Állatvédő szervezet meghívására mentünk egy állatvédelmi konferenciára. Az előadások végeztével ellátogattunk a menhelyre. Szomorúan sétáltam a kutya kennelek között, látva hány és hány kutya él és kerül felelőtlen, szívtelen embereknek köszönhetően összezsúfolva sorstársaikkal együtt menhelyre. Futólag néztem csak rájuk, ne is lássam szemükben a vágyakozást a szabadság és egy szerető ember után. A menhelyre érkezésünk előtt férjem azt mondta nekem, „Évi ne akarjál egyet se hazahozni, tudod, hogy otthon is van bőven.” De szerintem Ő is tudta, hogy „üres kézzel” képtelen vagyok ilyen helyről elmenni. Szóval ahogy a sorok között sétálva igyekeztem kikerülni a rám szegődő szomorú kutyaszempárokat a szemem mégis találkozott egy szempárral, mely rám szegeződött és nem engedte el a tekintetemet. Négy kisméretű kutya volt bezárva egy kennelbe, kétségbeesett ugatással, ugrálással a rácsra próbálták magukra felhívni az arra járók figyelmét. Szotyi csak állt némán, két lábon a vasrácsnak támaszkodva, tekintetét a szemembe mélyesztve, de én erőt vettem magamon és továbbléptem, érezve hátamon Szotyi égető tekintetét, és abban a pillanatban éreztem, Szotyit hazaviszem. Nem is mentem már tovább, visszafordultam, és ahogy a kennel felé néztem, láttam sorstársai feladva a könyörgést a szabadságért, lenyugodtak, de Szotyi ugyanúgy állt két lábon csendben esdekelve felém. Ő tudta már, hogy tekintetem azt sugalta felé, hazaviszlek! Kerestem egy gondozót, és izgatottan mondtam neki, a második soron a harmadik kennelben van egy kutyus, akit szeretnék örökbe fogadni. Ő azt felelte, jó, máris szól valakinek, aki intézi az ilyen ügyeket. Pár perc múltával vissza is tért azzal a szomorú hírrel, hogy Szotyi, illetve akkori nevén Luna, (ott úgy volt ezen a néven nyilvántartva) nem örökbe fogadható, mert Németországba viszik. Megdöbbenten vettem tudomásul a rossz hírt, és azonnal sírva fakadtam, mert úgy éreztem becsaptam őt. Ekkor jött oda a férjem, ki látta elkeseredett könyörgésemet, melyet a gondozókkal vívtam Szotyiért. Megkérdezte tőlem, miért sírok, miről is van szó, és csak annyit kérdezett, „Melyik kutyát választottad?”  Itt szeretném elmondani, -csak hogy tudjátok- a sok nehézség ellenére, mely az állatok védelmével kapcsolatos, az életemben mindig hálás leszek a Sorsnak, hogy egy ilyen csodálatos jó emberrel ajándékozott meg engem, mint a férjem. Elfogadta hitemet, az állatok iránt érzett szeretetemet. Szinte mindenét feláldozta, hogy engem boldognak lásson. Nélküle biztos nem tudtam volna megvalósítani az álmom. Visszatérve Szotyira, immár együtt megkerestük a Misina alapítvány vezetőjét, kit épp a németekkel beszélgetve találtunk. Ő is elmondta, Szotyi sok társával együtt rajta van a listán, kiket hamarosan elszállítanak Németországba. Férjem sem az az egykönnyen feladós típus, legjobb német tudását elővéve igyekezett meggyőzni őket, hogy Szotyi helyett egy másik kutyust válasszanak. A lényeg a lényeg, Szotyi az enyém lett! Ekkor már boldogan visszatérve a kennelekhez, ha hiszitek, ha nem, Szotyi még mindig két lábon állva, a rácsnak támaszkodva, csendben, fürkészve keresett az emberek között. Ahogy kivették a ketrecből, s a kezembe adták az apró kiskutyát, csak annyit tudtam mondani, hogy köszönöm. Az ilyenkor szokásos papírmunka után boldogan ültem be Szotyival az ölemben autónkba, és indultunk hazafelé. Hazáig végig szinte mozdulatlanul kucorgott az ölemben, erős kutya „illatot” árasztva magából. Éreztem a belőle áradó szeretetet és nyugalmat, mely a mai napig is köztünk van. Szotyiból az évek múlásával egy „harcos amazon” lett, aki nem adja barátságát egykönnyen bárkinek. Néha úgy érzem, szent meggyőződése, ő azért született erre a világra, hogy engem mindentől és mindenkitől az élete árán is megvédjen.

Túl vagyunk az ivartalanítással kapcsolatos izgalmakon annak ellenére, hogy mint állatvédő tudom, és megtapasztalom ennek fontosságát, mégis mindig itt motoszkál bennem az érzés, hogy milyen alapon döntök a természet alkotta dolgok felett?! De rá kell, hogy jöjjek, és úgy kell élnem az életem, annak a tudatában, hogy csak így tudjuk megakadályozni a sok-sok kóbor kutya csellengését, szenvedését, szaporodását. Sajnos anyagilag is megterhelő az egyre nagyobb létszámban hozzánk kerülő kutyák cicák ivartalanítása, úgyhogy kihasználnám az olvasótábor segítségét, ha valaki ismer olyan állatorvost aki legalább alkalmanként tud nekünk segíteni a mérsékeltebb áron történő ivartalanításban nagyon megköszönném! Ugyan Dr. Erdélyi Gábor nagyon méltányosan áll hozzánk, de Őt sem használhatom ki a végletekig...Mostani ivartalanítási akciónk egyik "áldozata" Kongó, aki egy nagytestű Bullmasztiff-Cane Corso keverék, a másik Banderas aki egy Puli és egy nem tudom milyen keverék. Kongó nagyon szenved a műtéti heg miatt, viszket a leborotvált szőr helye, tiszta piros a bőre, úgy látom sajnos egy kicsit begyulladt neki, de hagyja, hogy kezelgessük. Banderas sajnos egy nagyon félős kutyus, nem igazán szereti az ember közeledését, gondolom előző élete mielőtt hozzánk került bélyegezte meg kapcsolatát az emberekkel. Bízom benne, előbb utóbb elfelejti rossz élményeit, és bízik az emberben. Szeretném megtalálni Nekik mihamarabb az örökbefogadó gazdát, aki felelősségteljesen gondoskodik róluk. Remélem hamarosan felkerülnek az alapítványban élő kutyák fotói a honlapra, talán így nagyobb esélyük lesz az örökbefogadó gazdik megtalálására. Amint kinéztem az ablakon, vettem észre, elkezdett esni a hó, nem tudom ki hogy van vele, de én már nagyon várom a tavaszt.

Gondolom sem Szilajt sem Bravót nem kell bemutatnom nektek. Azért egy pár szóban mégis emlékeztetlek benneteket. Szilaj a földhöz fagyott csikó ki megmentése óta gyönyörű "kamasz" lóvá cseperedett ki olykor-olykor pillangónak képzeli magát. Fájós patája ellenére többször van a levegőben játék gyanánt mint a földön. Bravó Hatvan és Hort közötti horror tanyáról mentett kis termetű csődör, aki immár paripa ki igen agresszívan viselkedett társaival, korra, nemre való tekintet nélkül. Bravó viselkedéséről a lovakkal előző írásaimban beszámoltam, miután két öreg kancát súlyosan bántalmazott, kivettem a ménesből és az elkülönítő karámban tettem. Végül is nem maradt egyedül, hiszen a mellette lévő nagy karámban Szilaj búslakodott Orsi hiánya miatt. Napokig szemlélgették, méricskélték egymást, míg nem Szilaj egyre közelebb ment az őket elválasztó karámhoz, hogy közelebbről szemügyre vegye Bravó morcos pofáját. A karámrudak között szagoltak össze, minek a vége az lett, hogy Bravó lesunyított füllel elüldözte őt, mondván nincsen rajta semmi bámulni való. De Szilajt nem abból a fából faragták, hogy bármit is egykönnyen feladjon úgyhogy egyre többször jelezte Bravó felé, hogy Ő bizony a barátságát szeretné felajánlani neki. Ami nekem természetes volt, hiszen Szilaj mindenkit a barátjának tekint, legyen az ember vagy állat. Ahogy teltek a napok ismerkedésük egyre szelídebbé vált és én úgy gondoltam, megpróbáljuk őket egy karámba tenni. Így is tettünk, és lélegzet visszafojtva vártuk a két ló testközeli kapcsolatának alakulását. A szokásos nyakhajlításos (tudjátok amikor olyan gyönyörűek) ki vagy te, ki vagyok én összeszaglás után, no persze azt hozzáfűzöm ezerszer eljátszották a karám szélén. De azért ez így más volt, testközelben. Nem tudom mit kommunikáltak egymással, ki kinek mit mondott, mi késztette Bravót egy barátság elfogadására. De úgy gondolom, ez örökre az ő titkuk marad, hisz már annyi mindent elvettünk tőlük emberek, ki így ki úgy, a lelkük, az érzéseik egymás iránt, hogy mit miért tesznek, maradjon az ő titkuk. Az egymás körbemustrálgatása után elejét vette egy laza fogócskázás, csak úgy fenntartással, fenékemelgetéssel, páros lábbal rugdosva, de vigyázva arra, a rúgás ne érjen célba. Mit ne mondjak, száj tátva álltunk a karámba a legrosszabbra felkészülve, Szilaj mentésére. Ahogy a percek teltek láttam rajtuk, az első pillanatok heve egyre lanyhult, és átváltott szelíd békés játékká. Jó volt mindezt látni, jó volt ott lenni velük, de a titkuk meg marad nekik és ez így a jó!

Az elmúlt napok sok munkával szaladgálással teltek, az amúgy is meglévőkön felül. Volt széna szalmaszállítás, természetesen futrinka segítségével mely az egyik szállítmányozás előtt úgy tett, mint aki kilehelni készül a lelkét. A riadalom futrinka nyöszörgésére nagy lett, mert jaj mi lesz, ha nem indul, hogy hozunk szénát a lovaknak. De hála Istennek nem hagyott minket cserbe és a fiúk ügyeskedésének köszönhetően futrinka beindult. Amúgy kellemetlen öreg hangja zene volt füleimnek. Pegi a balesetes kutyusunk, egyre több időt tölt el a kertben társaival és ennek örömére vagy, mert pont itt az ideje el is kezdett tüzelni, az én nem nagy örömömre. Sajnos van még két kan kutyám is akik még nincsenek ivartalanítva, de hát ki győzi ezt anyagilag. Így is egyik lyukat tömöm a másikkal, úgyhogy nem is gondolkoztam sokat, Pegi kutyus helyett a fiúkat ivartalanítom, hiszen a fiú kutyák ivartalanítása lényegesen olcsóbb. Reménykedem benne, hogy Erdélyi doktor is méltányosabb lesz velünk, végül is szokott. Hivatalos voltam egy előadásra Kaszna Kata szervezésében egy állatvédelmi gyermekprogram keretében. Nagyon jól éreztem magam az előadás végén kitöltött ló totó egytől egyig hibátlan volt. Jól eső érzés, hogy a gyerekek érdeklődését fel tudom kelteni a lovak iránt és kikerekedik a szemük, mikor arról beszélek, hogy a mai lovak őse egy róka nagyságú állat volt. Egy szóval jó volt tanúságos volt, szeretek ilyen eseményeken részt venni, szeretek elhivatottságomról és a természet legcsodálatosabb lényéről, a lovakról beszélni. Voltak látogatók, sajnos nem olyan sokan. Kaptunk egy kis répát, kutyatápot, ami mindig nagyon jól jön. Meglátogatott Adri barátnőm az Alapítvány sajtósa és hírmondója és a lovak szerelmese. Adri azt mondja, szeret hozzánk jönni. Ez nekem nagyon jól esik, hogy Adri szeret hozzánk jönni! Tudniillik Adri magasra teszi a lótartás mércéjét. Dunaújvárosból voltak visszajáró látogatók kiknek, ha netán olvassák a blogomat, ezúton is köszönöm a névleges örökbefogadást, mely igen nagy segítség, támogatás Alapítványunknak. Szintén tőlük kaptunk kutyaház kialakítására való alapanyagot és sok szép elismerő szót.

Kedves Blog olvasók!

Talán emlékeztek még a Hatvan és Hort közötti horror tanyáról elkobzott három ló történetére. Hát persze, hogy emlékeztek, hiszen írtam már róla a blogban, vagy a honlapon. Nos, hát körülük való Baravó, a lovak réme, a póniméretű csődőr fenevad. Illetve már nem csődőr, mert idekerülése után gyorsan megfosztottam ettől a rangjától... És az emberekkel már nem is fenevad. Két kanca barátnőjével tengette nyomorúságos életét, kik közül az egyik már igen-igen ivarérett volt, és ősi ösztöneire hivatkozva bebiztosította fajfenntartási kötelezettségét az immáron minden irányban kikerekedett Bizsu névre hallgató kanca leánynak. Ahogy teltek a hónapok, én nagy nagy megnyugvással konstatáltam, hogy milyen szépen kezdik összeszedni magukat rémséges állapotukból ezek a kobzott lovaim. Feltűnt az elmúlt hónapban Bizsu egyre gömbölyödő pocakja, de mi csak azt mondogattuk egymásnak, milyen szépen összeszedte magát, milyen szépen kerekedik, aminek végül is annyira nem is kéne már kerekednie, hiszen egy ló esetében az sem jó, ha kövérke. Egészségi okokból kifolyólag sem. A nagy gyönyörködés közepette, jutott eszembe, a gondolat, hogy mikor is került hozzánk??? Jézusom! Áprilisban! Ó bakker, akkor még együtt volt Bravóval a csődőrrel, aki ugyebár akkor még csődőr volt, gyenge vigasz, hogy már régóta nem az. Szóval elkezdtünk értelmesen gondolkodni, február környékén lehet hogy lesz egy új lakója állatotthonunknak egy csikó képében. Egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen egy istállóba nincs is meghatóbb pillanat egy csikó születésénél. Sajnos bennem mégis kavarognak az érzések, hogy vajon mi lesz vele élete során, hová kerül, kinek adhatom oda, ki lesz az, aki igazán megérdemli őt?! Hát nem tudom, én most még egy kicsit reménykedem benne, hogy "csak sokat evett", vagy tán ilyen fajta........... Még egyben bízom minden beképzeltség nélkül, "jó gazda szeme hizlalja a jószágot" Holnaptól nem is nézegetem annyit, hátha lelapul a hasa. Megnézte már messziről jött vándor, ki biztos jobban ért a lovakhoz mint én. de Ő is csak annyit mondott: "Azt mutatja..." Mármint hogy vemhes... Megnézettem állatorvossal, ki szintén hasonlót mondott ha nem is ilyen szavakkal, és ultrahang vizsgálatot javasolt. De most már úgy vagyok vele, most már olyan mindegy, a vizsgálat költségén inkább zabot veszek, oszt lesz ahogy lesz.:)) Ígérem közhírré tétetem!

U.I.: Nagyon izgulok, mi lesz a vége, csikó e vagy fogyókúra...:)

Ma ismét kovács járt nálunk, csak most egy másik. Barbika kapott egy új szilikonos gyógypatkót. Barbikám türelmesen hagyta, hogy körbejárjuk, szemlélgessük a kováccsal fejünket összedugva konstatáljuk a szomorú tényt, hogy Barbi új patája nagyon lassan nő. Szegénykém már úgy látom beletörődött bokszfogságába, de én bízom benne, hogy tavasszal már kint lehet a legelőn társaival. Végül is ez a mai nap nyugodtság szellemében telt, minden állatom nagyon aranyos és kedves volt. Ki is használtam ezt a hangulatot, úgy hogy a mai nap a kutyafürdetés jegyében zajlott. Körbeszimatolással döntöttem el, hogy kinek érett meg a szőre egy kis felfrissülésre. Három kutyust találtam alkalmasnak a fürdetési hajlamaim kiélésére. A kiválasztottak nem nagy örömére. Én nem is tudom honnan tudják, hogy milyen merényletre készülök ellenük, mire kiengedtem a megfelelő vízmennyiséget, úgy kellett levadásznom őket, hogy ki legyen az első áldozat... Szerintem ha a délelőtti órákba engedek vizet a kádba, az már gyanús nekik. Vagy a fürdetés előtti körbeszaglás válik nekik gyanússá, én már nem is tudom. Na mindegy, túlestünk a fürdetésen, Szotyi, Döme, Teszkó úgy illatozott mint egy rózsacsokor. A többiek csak irigykedve szimatolgatták őket körbe. Hát ilyen kis laza volt ez a mai nap. Természetesen a mindennapi teendők mellett.

Szomorúan telnek napjaim Suzy halála óta, de tudom és elfogadom, hogy az élet megy tovább. Igyekszem erőt meríteni a lovaimból és a kutyáimból. Megadatott nekem az érzés, ha bármely gondom bánatom van a lovak közelsége erőt ad nekem ha bemegyek a boxba átölelem a nyakát hozzábújok vagy leülök csak a box egy szegletébe. Ilyenkor úgy érzem valamilyen ősi erő van bennük mely elhatalmasodik az ember lelkében ahogy nézi a természet által oly tökéletesen kialakított testét. Ha kilépek a box ajtaján és visszanézek rá érzem szükségét ezeknek a meghitt pillanatoknak mert erőt ad nekem csodálatos lényük. Suzyt eltemettem a konyhaablakom előtt álló fenyő mellé így mindig érzem közelségét. Állatotthonunkban jártak Olivérék, az önkéntes kutyasétáltatóink, a kutyák nagy örömére, és a hatalmas szél ellenére tettek egy nagy sétát. Olivér és Ari olyan emberek ha minden ember olyan lenne mint ők nem lenne szükség állatmenhelyekre és talán még a világ is szebb lenne, hiszen szívük csordultig van szeretettel az elhagyott állatokért. Tisztelem Őket és hálás vagyok a sorsnak hogy ránk találtak. A napok csak telnek már nagyon várom a
tavaszt kis csapatommal küzdünk a fent maradásunkért, ki így ki úgy.

Elvesztettem egy igaz barátot, aki csak az enyém volt, mely az életben azt hiszem csak egyszer adatik meg az embernek. Emlékszem a napra, mikor 16 évvel ezelőtt mentem érte a tenyésztőhöz, hogy kiválasszam a legszebbet közülük, de ahogy leguggoltam a sok kicsi kutyához, többé nem volt kétséges ki, kit választ. És Ő jött, elsőnek futott hozzám, és onnantól el sem engedett, és én éreztem barátságunk egy életre szól. Suzy egy darabig élte boldog kiskutya életét, kutya és ember társaival, míg egyik nap beteg lett, és a kiskutyákra az egyik legveszélyesebb betegség, a Parvo vírus fertőzte meg, pedig az első oltását már megkapta. Hosszú hetekig beteg volt, annyira legyengül, hogy napi szinten hordtam infúzióra. Kitartásomnak, Suzy életösztönének, élni akarásának köszönhetően, lassan de meggyógyult. Utolsó vizitnél megköszöntem Juhász doktornak segítségét Suzy gyógyulásáért, de Ő azt mondta nekem, "nem csak rajtam múlott, Suzy Önnek köszönheti az életét." Akkor nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, amióta az állatok mentésével, "gyógyításával" élem az életem már igen. De most Suzyn már nem tudtam segíteni, se szeretetemmel, se gondoskodásommal, se hitemmel, hiszen megöregedett, csak én nem vettem észre, vagy csak nem akartam észre venni. Fajtáját tekintve szép kort élt meg. Az élet elmúlását el kell fogadnunk, Suzyval az életem egy részét temettem el, hiszen jóban, rosszban velem volt, oly sokszor merítettem erőt gyönyörű, barna, meleg szemébe nézve. Velem volt akkor is, mikor előző életformám föladva vidékre költöztem, hogy létre hozzam a Bottyán Equus Lómenhelyet az öreg, beteg, lovakért, és talán az Ő iránta érzett szeretetem késztetett arra, hogy egyre több kutyát fogadjak, és mentsek az emberi kegyetlenségtől. Suzy Rottweiler fajtáját meghazudtolva egy csodálatos érzelmi világgal rendelkező kutya volt. Akit én szerettem, azt Ő is szerette a legmesszebbmenőkig. Nagylányom Regi mellette vált mára már felelősségteljes gondolkodású állatvédővé, csordultig szeretettel az állatok iránt. Suzy egyre szaporodó fajtársai között is mindig igazságos volt, néha úgy éreztem hogy az én eszemmel gondolkodott, mindenkit el és befogadott, de valami sugárzott belőle, melyet a többiek is elfogadták, még öregsége, és egyre gyengülő egészsége ellenére is tisztelték Őt. Emlékszem egy nyári reggelen kiengedtem Őt dolgát végezni, s egy idő után éreztem hiányát, és szólongatni kezdtem, de Suzy nem jött. Gondoltam nagy oka van annak, hogy Ő nem jön, ha hívom. Elindultam megkeresni őt, tűvé tettem érte a kertet, s akkor vettem észre Dzsali kecském hajnaltájt megellet, hiszen a kicsi gida még véres volt. Épp az anyja tisztogatta. Suzy jellegzetes nyüszítését hallva láttam meg Őt, Dzsáli részére kaszált széna kupac tövében a másik újszülött gida tisztogatása közben. Ellopta őt magának! Nehéz volt vele elfogadtatnom azt a tényt, hogy a kisgidát ő nem tudja felnevelni, és néha oda kell engednie az igazi anyjához. De végül elfogadta a szomorú tényt, hogy Ő csak pótmamaként lehet jelen a gidanevelésben. És ez így is lett. Suzy minden "szabadidejét" a kecske családdal töltötte. egészen addig míg fogadott fiából egy keménykötésű nagy szarvakkal rendelkező hatalmas bakkecske nem lett, ki Suzy érzékeny lelkén egyre több sebet ejtett viselkedésével. Egyszer volt egy öregecske kacsa barátja Kázmér, ki azért került alapítványunkba, mert meghalt a néni, kinek mindene volt KacsaKázmér. A szomszédok is sajnálták volna elpusztítani, így előzetes megbeszélésünk alapján elhozták hozzánk. Suzy azonnal a kegyeibe fogadta, és testőrként vigyázott rá. Kázmér hálája és szeretete jeléül napi szinten "gyógycsipkedéssel" hálálta meg Suzy önzetlen barátságát tetőtől talpig. Mókás látvány volt, ahogy Suzy fajtáját meghazudtoló módon hanyatt vágta magát Kázmér előtt, jelezve ezzel, kezdődhet a "masszázs". A lovakat tisztelettel és csodálattal nézte, ugyanúgy, mint én, mikor a legelő szélén üldögélve, csak úgy a fűszálak tépegetésével együtt töltöttük az időt. Sorolhatnám még Suzyval eltöltött 16 év emlékeit, de mennél jobban tolódnak föl lelkemben az emlékek, annál fájóbb az érzés, hogy nincs többé. Én tudom, ezt igazán azok tudják megérteni kiknek volt egy igaz barátjuk egy kutya személyében az életükben. Suzy elment, de emléke örökké bennem él!

Az elmúlt hétvége hál'Istennek igen mozgalmasan telt állatotthonunkban!

Szeretem, imádom ha sokan jönnek hozzánk!:) Voltak látogatók, kik ígéretükhöz híven visszatértek jó hírünket víve, felpakolva minden finomsággal, hasznos dologgal, lovaink és kutyáink legnagyobb örömére, na és persze az enyémre! Nagyon jó érzés mikor visszatérnek hozzánk emberek egyszeri látogatás után. Jól esik, szinte erőt ad a rólunk alkotott véleményük, vagy amikor megkérdezik tőlem, hogy melyik ló az öreg, vagy melyik a beteg? Ezek azok a kérdések, és vélemények többek között melyek erőt adnak ahhoz, hogy ne adjam föl elhivatottságom, mert az állatszerető embereket is boldoggá teszem azzal amit itt nálunk látnak. Soha nem akkor kérek segítséget mikor megmentek egy-egy állatot, de büszkén megmutatom milyen volt és milyen lett pár hónap elteltével gondoskodásunknak hála. Ahhoz, hogy az állatokat hozzájuk és magamhoz méltó körülmények között tudjam tartani sokszor szeretnék segítséget kérni, mert az elmúlt évek alatt rájöttem egyedül nem tudom felvenni a harcot a kegyetlen emberekkel szemben. Tehát egyedül nem megy, mert igen sokan lettünk, és úgy látom nagyon sok állatnak lenne még szüksége arra, hogy befogadjuk.

Három kiskutyát fogadtak örökbe egy kedves, szimpatikus házaspár személyében, telefonon kerestek meg, látták az egyik hirdetésünket és nagyon megtetszettek a kutyusok nekik, úgy hogy mondták a telefonban kettőt szeretnének vinni, de a végén hármat tettünk be az autóba.:) Azt mondta a hölgy, ahol kettőnek jut, ott jut a harmadiknak is. Igen, gondoltam magamban, én is így kezdtem a lovakkal és mire észbe kaptam 12 lett és ezért létrehoztuk az alapítványt, hogy minél több lónak tudjuk megadni a hozzájuk méltó megöregedés esélyét állatszerető emberek segítségével. De hát ez már oly régen volt! Egy másik adományozótól érkezett egy kutyaház, aminek perceken belül lett is lakója. Itt járt nálunk a kovács, egyszerre három lovacskám kapott új patkót, név szerint Bogi, Pajkos és Szilaj. Szerencsére nem kell minden pacira patkót tetetni, csak azokra, akiknek nagyobb gond van a patájával. Itt Őrbottyánban leesett az első centiben is mérhető hó, mely nagy része időben mérve főleg az úton délutánra már el is olvadt... Hát én nem értem ezt az időt, illetve értem, csak nem szeretek róla beszélni, hogy mi miért történik az időjárással kapcsolatban a mai világban, mert akkor csak elgondolkodom a következményeken, és az régen rossz! A lovak élvezték a hóesést, olyan négylábasokat ugráltak, hogy csak na!:) Azt gondolom, ha lenne rá lehetőségük, akkor még hócsatákat is vívnának egymással. Sajna a bohóckodásukat nem tudtam megörökíteni, csak a havas tájat, és benne őket.

Ti, kedves Olvasók, nem is gondoljátok milyen boldogság egy használt kutyaházat kapni. Hát persze, hogy nem, hiszen nincsen ilyen sok kutyátok, mint nekem!:) Tudniillik megint kaptunk egy puccos kis kutyaházat! Csodálatos dolog az internet világa, mert hogy oda írtuk, hogy nagy szükségünk lenne többek között kutyaházakra, hiszen az elmúlt hónapokban igencsak megszaporodott kutyáink létszáma. Félő, hogy ez egyre növekvő tendenciát fog mutatni az elkövetkező időkben, hiszen jön az ebadó! Mit jön?! Már itt van! De tudjátok mit, aki ezt az összeget nem vállalja be, az nem is érdemli meg, hogy legyen egy igaz barátja, mely barátságra csak egy kutya képes! Félek egyre felelőtlenebb vagyok, hiszen egyre több kutyabarátom van, kikért felelősséggel tartozom. Igyekszem bennük tudatosítani, azt az érzést, hogy akik őket elhagyták nem rosszak, csak átmenetileg változtak meg... És a csúcs, hogy úgy érzem el is hiszik nekem, és mind a barátom!:) Végül is boldog vagyok, hogy erre az útra léptem amin járok, de be kell hogy lássam néha segítségre szorulok, mert anyagilag is nagy felelősség ennyi állat tartása. Ezért is kérlek Benneteket, segítsetek örökbefogadókat találni kutyáimnak, mert tudom, hogy még nagyon sok elhagyott kutyának lesz szüksége ránk! Pegi, a Labrador egyre több időt tölt kint a kertben a többi kutyával. Még egy kicsit húzza a lábát, de szerintem pár nap és teljesen meggyógyul! Végig, míg én Barbi lovamat pucolgattam a többiekkel barátkozott. Közben érdeklődő pillantásokat vetett Barbi felé, látszott rajta, hogy azon gondolkodik vajon milyen fajta kutya lehet?:)) Valószínű Pegi eddig még nem találkozott a természet legcsodálatosabb lényével, a Lóval.

Pegit a balesetes labrador kutyust a mai napon bemutattunk a többi kutyának, már akinek feltételezésem szerint be lehetett mutatni mindenféle acsarkodás nélkül. Tudniillik már olyan jól van, hogy pisi-kaki szándékkal kimentünk az udvarra kis sétával egybekötve. Én nem tudom mi az oka, de a kutyák mind egytől egyig messziről mustrálgatták, -na meg gondolom határozott és szigorú megjelenésemnek köszönhetően- senki nem akart vele birokra kelni.:) Lehet, hogy érzik rajta, hogy beteg, és talán még sajnálják is egy kicsit...?? Szóval Pegi (mert hogy ezt a nevet adtam neki) nagyon jó fej, szobatiszta, szófogadó, kedves és hálás minden jó szóért. Kicsit tartottam tőle, mikor vettem ki a kanült a lábából, de a végén úgy éreztem még hálás is volt érte, hogy megszabadítottam tőle. Sajnos gazdája még nem jelentkezett, ezért ezúton is szeretnék neki örökbefogadót keresni. Gödöllőről kaptunk egy kutyaházat, aminek nagyon nagyon örültem, de sajnos még mindig vannak néhányan, kik társbérletben vannak egy házban. Sajnos az elmúlt napokban erősen fektámadt a szél, lovacskáim nem nagy örömére, tudniiilik a lovak nem igazán szeretik a szelet. Nyugtalanok, idegesek lesznek tőle, ilyenkor jobban oda kell rájuk figyelni, és hisztijüket kivédeni. Alig várták, hogy beengedjük őket, és az istálló biztonságában, szénázgatva halgasság Szélurfi fütyülését. Mit ne mondjak, nagyon elegem van már a télből, pedig sajna még igen sok van belőle hátra. De hát majdcsak túlleszünk ezen az időszakon is!:)

Vendégünk volt 3 napig egy Boxer kölyök kutya, hát mit ne mondjak egy kicsit fölforgatta jelenlétével életünket.:) Nagyon aranyos, édes kutyi, a neve Bubba!:)) Komolyan mondom, miután elvitték hiányzott, pedig kutya maradt még bőven.:) De a Boxer fajta mindig is közel állt a szívemhez, hiszen nincs még egy ilyen bolondos, játékos fajta mint a Boxer.  És az embert teljesen elvarázsolja. Délután folyamán két kutyust elvittünk Dr. Erdélyi Gáborhoz, tudniillik Ő a kisállatorvosunk, nagyon szeretem és tisztelem Őt, mert érzem rajta ahogy ránéz, vagy hozzájuk szól igazán szereti is őket. Egy kis keverék chippet kapott, egy nagyobbacska az esedékes kombinált oltását. Sajnos beosztással kell élünk ezekkel az orvosi beavatkozásokkal, mert nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit mire költünk, de hát ezek fontos dolgok, aztán úgyis mindig lesz valahogy! Kicsit félek mi lesz az ebadó bevezetésével sok kutya sorsa, egyben reménykedem benne, hogy az emberek komolyan veszik majd az ivartalanítás fontosságát. TALÁN