Sári az öreg ló új otthonában
2012.02.24. 21:14
Úgy érzem, Sári életem egyik legtanulságosabb, de mégis legfájóbb lómentése volt. Nem volt szükség a hatóságra, aki kimondja a kobzás tényét, és oly fájó emlékeket idézett fel bennem gyermekkoromból.
A helyszínre érkezésünkkor egy zokogó lány fogadott bennünket, ki bemutatkozásunk után rögtön a lényegre tért és azonnal kivezette Sárit a lószállítóhoz. Úgy éreztem, szeretne mihamarabb túl lenni az egészen. Sári nem sokat gondolkodott, vissza-visszanézett megszokott otthonára, talán még szeretett volna valamit üzenni hátrahagyott csikóinak, kik egy boksz méretű helyen voltak állásban kikötve. Talán nem is gondolták, hogy soha többé nem látják anyjukat. Sára fejében lehet, hogy az öreg lóról szóló vers sorai jártak - vagy csak az enyémben? Biztos nem értette, hogy miért nem maradhat itt, ahol megöregedett, szolgált, és oly sokszor érintette a lány keze szeretettel. De ő bízott benne, ha a lány bocsátja útjára, akkor az rossz nem lehet. Sári néhány perces hezitálás után büszkén fölment a lószállítóra. Indulás előtt néhány percet beszélgettem a lánnyal, ki könnyeivel küszködve mesélte, 15 éve kapta Sárit ajándékba az apjától és most le kell mondania róla, mert hogy nincs ki gondozza, s különben is ott van még a másik kettő, az iskola és az APA DÖNTÉSE. Elmondása alapján próbálkozott máshol is az öreg Sárit elhelyezni, de kinek is kell már egy öreg ló... Többek között a Zakuszkás Andinál, ki szintén "lealázta" őt, az Ő szavaival élve. Persze ahogy először én is tettem, miért is kell túladni egy öreg lovon. Azon már meg sem lepődtem, hogy Andi nem fogadta Sárit, hiszen Ő maga is helyet keres az alapítványában élő lovaknak, tudomásom szerint elege lett az állatvédelemből. Ahogy ott álltam és hallgattam a zokogó lányt, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, melyet gyermekkoromban éltem át és soha sem feledek. Szüleim válása után egy ideig ment a harc, kinél éljem az életem. Apám, miután tudta, hogy imádom az állatokat, vett is nekem egy boxer kutyát, és azt mondta, ha őt választom, akkor a kutya, kit Stepkének neveztem el, az enyém lesz és csak is az enyém. Boldogságom határtalan volt és kimondtam, amit azóta ezerszer megbántam: hogy Őt választom. Hetekig feledtette Stepke minden bánatomat és szomorúságomat, de rövid idő után hiányozni kezdett anyám, a bátyám, a Sas-hegy, ahol felnőttem s tudtam, hamarosan hazamegyek. És így is lett. Stepkével elindultunk haza, s reménykedtem benne, hogy anyám megengedi majd, hogy a kutyám velem maradhasson. Már-már meglágyulni látszott, hiszen látta rajtam, mennyire szeretem a kutyámat, de eljött apám s elvitte az egyetlen lényt az életemből, aki mindenkinél jobban szeretett engem. Tizenéves fejjel nehéz volt megérteni, hogy a felnőttek mit miért tesznek. Úgy érzem életem ebben a szakaszában kezdtem el álmodozni arról, hogy ha majd egyszer felnőtt leszek, mit hogyan teszek.
Miután elindultunk hazafelé, a lány hosszan nézett utánunk és én nem tudtam kit sajnáljak jobban: Sárit vagy a lányt. Megígértem neki, hogy vigyázok Sárira, hiszen azért jöttem érte, hogy megadjam neki a hozzá méltó megöregedés esélyét. Hazafelé a lányért imádkoztam, hogy sikerüljön úgy az élete, hogy Sári csikói, kik ott maradtak, békés öreg korukat a lánnyal együtt élhessék...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
M. Olivér 2012.02.27. 07:41:33
Az új paci olyan szomorúan álldogált a karámban, nagyon remélem hogy megszokja itt. Vagyis ott. :-) Pusza