Nem is értem, hogy lehetnek az emberek ennyire közömbösek, kegyetlenek állataik iránt, melyet napi szinten megtapasztalok, és átélek velük. Tényleg nem az a gondom, hogy napi szinten szembesülök szerencsétlen sorsú állatokkal, kiken úgy érzem, segítenem kell, hiszen erről szól az életem egy része. Soha nem éreztem áldozatnak magam abban a világban amelyikben élek, azért, amit az állatokért teszek, de nagyon rossz érzéssel tölt el, és úgy érzem ettől vagyok áldozat ezen a világon, hogy ennyi kegyetlen és szívtelen emberrel kell osztoznom ezen a Földön. Telefonhívás: "Találtunk egy kiskutyát, hetek óta itt kóborol az utcán, szoktunk neki néha enni adni, de most úgy látjuk nagy baj van, mert az árokban fekszik, és nem mozdul, nagyon nagy a hasa, lehet hogy vemhes?" Tisztelem őket, mert nem voltak közömbösek a kiskutya felé, de nem értem, miért nem tettek előbb valamit... Fejemben a gondolatok kavarogtak, mert eldöntöttem nem fogadhatunk több állatot, amíg egyet-kettőt nem adunk örökbe, és különben is telt ház van, ezenkívül az új kutyával az orvosi költségek, ami egy új, befogadott állattal jár, amúgy is szűkös anyagi helyzetünkben hatalmas teher. Kértem őket, fogadják be, vigyék haza, vigyék orvoshoz, a válasz az volt, hogy nincs rá pénz, és már van otthon egy kutya. Igen, igen, megértem őket, de Jézusom, nekünk honnan lesz ennyi állat tartása mellett?! Amúgy sem szeretném az ilyen állatszerető emberek kedvét szegni abban a hitükben, hogy mi, állatvédők segíteni tudunk. Mindketten hallgattunk, a csendet én szakítottam meg, közben arra gondoltam, biztos lesz valahogy, hiszen eddig is volt, és tudom, érzem, a JóIsten is segít nekünk! Megkértem őket, legalább hozzák el a menhelyre a kutyát. Mikor a kezembe vettem a csöpp kis testét, tudtam, hogy ez így van rendjén. Csapzott, és élettelen volt, szeméből sugárzott a fájdalom, és a kín, amit érezhetett. Borzasztó orrfacsaró bűz áradt altestéből, hasa olyan kemény volt, mint a kő. Beraktam egy kosárba, és elindultunk orvost keresni, mert ünnepnap lévén ez nem igazán egyszerű... Végül a veresegyházi Veresvet orvosi rendelőben fogadtak bennünket, a Doktor úr látta a kutyán, hogy komoly a baj, azonnal megröntgenezték, és perceken belül meg is műtötték az apró kis kutyát, kinek méhében hozzá képes hat nagyméretű kutyus volt meghalva, legalább három-négy napja. Nem tudta őket világra hozni, már az első beszorult a szülőcsatornába, és így a többi is megfulladt. A halott kutyák bomlásnak indultak anyjuk testében, mely majdnem az ő életébe is került. De hál 'Istennek, most már úgy látom, hogy túléli. De mit is keresett ez a csöpp kiskutya  az utcán hetek óta??? Kidobták? Elkóborolt? Ezt csak ő tudja... Én csak azt tudom, hogy ha lett volna benne chip, vagy ivartalanítva lett volna, vagy aki megvette, nem is kis pénzért, felelősséggel tette volna, akkor talán ez a kis állat nem szenvedett volna ennyit... Én meg csak itt ismétlem a volna, volna, meg a ha szavakat... tudva fontosságukat, értelmüket, reménykedve abban, hogy ha mások is így éreznének mi is van a szavak mögött, ez a szomorú eset meg se történt volna...

1111111111feher03.JPG

1111111111feher02.JPG

A bejegyzés trackback címe:

http://equusmenhely.blog.hu/api/trackback/id/tr214863209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

dejoci 2013.02.01. 16:56:37

M i van azóta vele, lehet tudni?