Tesco az új lakó

2011.10.19. 09:52

Bizonyára aki olvassa felteszi magában a kérdést, miért Tesco? Hát erről szól ez a ma reggeli bejegyzés.

Szombat délelőtt elszaladtunk a Tescoba vásárolni ezt azt a hétvégére. A parkolóban (én hiszek benne, hogy utunkat irányítva a "fönti kezek") hosszasan keresgéltünk a megfelelő hely után. Míg nem végül leálltunk egy helyen, én elmentem bevásárlókocsiért. Igen ám, de a bevásárlókocsik fedett helyén nem csak bevásárlókocsikat találtam... Az ugyebár megszokottá vált már, hogy szemetelnek az emberek, és csak nagyon ritka eset, hogy valaki bele is találjon a szemeteskukába... Ezért messziről már nem is csodálkoztam, hogy egy papírdoboz oda van dobva a kocsik közé. Mikor közelebb értem, láttam hogy két csöpp kutya van benne. Utólagos vizsgálás során megállapítottam, hogy egy fekete kisfiú és egy barna kislány a doboz lakói. Munkám során már nem egy kegyetlen esettel találkoztam, számomra még mindig a szelektív hulladékgyűjtőben ÖSSZEKÖTÖTT szájú zacskóban talált négy kiscica viszi a pálmát... De ezen is elszörnyülködtem, mert a doboz fala nem volt olyan magas, hogy a picik ne tudjanak kimászni ha nagyon akarnak. Egyelőre nem akartak, egymást szórakoztatták, aztán mikor elkezdtem nekik szövegelni, már én érdekeltem őket és két lábon állva nyüsziztek, hogy ők akkor most kijönnének onnan. Először kétségbe estem mi legyen velük, ott nem hagyhatom, mi van ha elüti őket egy autó?! El kezdtem telefonálgatni, ismerőseimnek, hátha valaki be tudja fogadni a kutyusokat, hiszen nekünk már annak ellenére, hogy a menhely lovakért jött létre elsősorban, 24 kutyánk van, és sok sok cicánk, az adó 1%-unk pedig igencsak csekély lett, épp hogy fenn tudjuk tartani belőle az alapítványt 1 évig, de nagyon meg kell gondolnunk, hogy mire költjük azt a kevéske pénzünket. A mobiltelefon természetesen ilyenkor nem tölti ki mobil funkcióját, és nem volt az illetőnél akit szerettem volna elérni, ám de szerencsére nem vagyok egy "könnyen feladom" típus és 14-edszerre sikerült felvetetni a telefont valakivel. Időközben próbálgattam a vásárlóknak ajánlgatni a kutyusokat, természetesen mindenki megállt, "jajjjj deee éééééédesekkk" mondatok záporoztak, de utána jöttek a "jaj nekünk már van kutyusunk", "a cicánk nem örülne neki" "nagy kutyánk van, biztos bántaná", "bőven elég egy kutya, még sok is", "talán majd ha meghal az öreg kutyánk lesz másik" mondatok. Végül egy kedves kishölgy mellém szegődött és ő is "reklámozta" a kutyikat, nem sok sikerrel. Végül úgy döntött hazaviszi a fekete kislegényt, de kettőt nem tudott bevállalni, így is volt neki otthon már három kutyája, és a picike lett a negyedik. Miután a telefonhívást is lebonyolítottam és sajnos mindenhonnan elutasító válaszokat kaptam, mit volt mit tenni, hát elindultunk haza felé, a menhelyre, immáron új lakónkkal. Természetesen az úton végig az ölemben fogtam a picit, szerencsénkre volt a csomagtartóban rongy, meg pokróc, mert a kutyáinkat is gyakran szállítjuk kocsival, ha kirándulni megyünk, nagymamához, vagy valamilyen rendezvényre. Szó mi szó, a pici nem díjazta az autókázást, ki is dobta a taccsot, aminek fele a nadrágomra, fele sikeresen a rongyra ment, ami e célból is volt bekészítve... Szegény kutyus nem is tudom mit ehetett, mert nem kölyöknek való ételt az biztos, ugyanis szinte csak gyomorsavból meg földdarabokból állt a végtermék... Végre hazaértünk, természetesen a konyhába tettük le a picit egy kutyakosárba, ami már fogyóeszköz nálunk sajnos, hiszen az utóbbi időben annyi kidobott kutyus került az otthonba, hogy nem jut mindenkinek saját kosár, sőt van hogy négyen kell osztozzanak egyen. A kutyus természetesen beköltözött a házba, a kistestű kutyusokat mind beengedjük, hiszen az ő testük közelebb van a földhöz, előbb felfáznak. Így van bent a házban most kilenc kutya. A nagyoknak pedig szalmával kibélelt adományokból kapott kutyaházakat állítottunk a hideg ellen. Szeretik nagyon, olyan aranyosak, van hogy tiszta szalmás fejjel bújnak elő a házakból. Visszatérve a picire, hétfőn vittük is állatorvosunkhoz, kapott féreghajtót, és ma, vagyis szerdán megyünk vissza, mert megkapja az első kölyöknek való oltását is. Szerencsére nagyon jól beilleszkedett, mindenki befogadta őt a "falkába" a szobatisztaságot tanulja, és nagyon jó tanuló, ami egy ilyen pici kutyánál nagy szó! Még egyszer sem kakilt be, igaz sűrűn hordom ki, hogy a kertben végezhesse a dolgát, ő pedig mindig okosan megvárja, amíg újra kimegyünk. Na jó, azért egy-két pisi néha becsúszik, de azt is igyekszik tartani, látszik rajta ha nagyon kell neki nyuszizik az ajtónál. Be kell vallanom nagyon megszerettem ezt a pici kutyust. De hát melyiket nem lehet szeretni, sosem fogom megérteni, emberek hogy képesek magukra hagyni a kutyájukat, macskájukat, mondván vagy megtalálja valaki, vagy nem, és elütik, éhen hal, megfagy, megbetegszik, megölik... Hogy képes az ilyen ember ezek után tükörbe nézni?! Ez nagyon elszomorító.

Biztos észrevettétek, majd' minden írásomban megemlítem az ivartalanítás fontosságát, és ha ezt egyszer az emberek felfogják, akkor átérzik azt a fájdalmat, amit az állatok érezhetnek, amikor bántalmazzák őket, mert azt tudnunk kell, hogy az állatok is Isten teremtményei, érezni, szenvedni, szeretni és örülni képes élőlények.

A bejegyzés trackback címe:

http://equusmenhely.blog.hu/api/trackback/id/tr343313831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.